Tarka mese

2008.10.07.(*) Avagy: szín_lelés.

Nem vagyok egy könnyen döntős ember, de amit közel 1 hónapon keresztül átéltem a Tarkások levlistáján, olyan mérvű tipródást még nem éltem meg.

Valamikor augusztus elején jelentkeztem az `Összefogás az erőszak ellen` mozgalomba, mint abszolút független civil: mint magánember. Azután segítettem őket tanáccsal, a tervezett Tarka Magyar! demonstrációhoz szóralapot gyártani, osztani ezerrel, mert úgy gondoltam, hogy ez a civil mozgalom mégiscsak jó dolog.

Igen, voltak fenntartásaim. A hivatásos (= bejegyzett, állami és egyéb támogatásokban részesülő civil szervezekben `dolgozó`) civileknek már régesrég rá kellett volna ébredniük, hogy fontos tennivalójuk lenne: hogy a gyűlöletkeltő, kirekesztő, fasisztiod eszmék előbb lopakodva, majd egyre nyíltabban, már a mindennapi életet átitatva – jogszoltáltatástól háborítatlanul tűrve – váltak hétköznapi, `elfogadott` uszítássá, izgatássá, lázítássá, és végül magától értetődően fordultak rendszeres, tettleges, erőszakos félelemkeltéssé, vandalizmussá, köznyugalom elleni bűncselekménnyé*, továbbra is anélkül, hogy az ország hivatalos intézményei – parlament, képviselők, önkormányzatok, politikusok, jogalkotók, jogalkalmazók, közjogi méltóságok – bármi közös tennivalót találtak volna maguknak e tendencia megfékezésében. Ez a tendencia már 10-20 éve világosan látható – annak, aki látni akarja. És az is világosan látható, hogy a hivatalos intézményekre hiába várunk. Ilyen helyzetben nincs más lehetőség, mint hogy a civil társadalom próbál valamit tenni: egyre erősebb nyomást gyakorolni azokra, hogy tegyék végre a dolgukat, hiszen azért fizetjük őket.

És a civil szféra nem mozdult. Nem mozdult akkor, amikor még könnyebben lehetett volna: idejében. Ehelyett szépen hagyták odáig jutni a dolgokat, amikor már a mindenkit megillető alkotmányos jog, az egyik alapvető szabadságjog: a gyülekezési jog zavartalan gyakorlása csak azok kiváltsága lett, akik egyre szervezettebben, magabiztosabban uszítanak, köztulajdont rombolnak, gyűlöletet, félelmet keltenek. Hiába kötelezi törvény* a Magyar Köztársaságot arra, hogy mindenki számára biztosítsa ezt a jogot, a Magyar Köztársaságot `üzemeltető` hivatalos szervek nem akarnak e törvénynek érvényt szerezni minden állampolgár számára, tehát még diszkriminálnak is.

A civil szféra legalább 10-15 év késésben van. Legutóbb a Melegfelvonuláson történtek `ürügyén` lett volna alkalma egy azonnali gyors, karakán lépésre. Nem tette. És (előre kiszámítható módon) nem tette egyetlen párt, egyetlen politikus, egyetlen képviselő, egyetlen jogalkalmazói intézmény, egyetlen közjogi méltóság, egyetlen közéleti személyiség sem – a miniszterelnököt kivéve. Az összes többi miért nem tette? Mire vártak még? Mire várt a civil szféra? Minek kellene még történnie, hogy megmozduljanak végre? Tényleg véráldozat? Mennyi?

Már rég túl vagyunk azon, hogy hangzatos, fennkölt szavakkal ítéljük el a jelenséget, hogy konferenciákon, zártkörű beszélgetéseken okos képpel bölcs dolgokat mondogassunk egymásnak, egyetértően bólogassunk, jóízű szörnyülködések közepette.
Már rég túl vagyunk azon, hogy valamiféle illuzórikus, utópiás abszolút szeretet, béke, humanizmus jegyében hirdethetnénk, hogy összeborulhat a tigris és a szelíd őz.
Lustaság, kényelem, érdek, haszon latolgatása – ezekre nincs mentség. Ha van valamire, az legfeljebb a félelem. A gyávaságon nehéz úrrá lenni.
Gyurcsány Ferenc láthatta: hiába vár.

Hiába mondta Május elsején, hogy `Szerveződjetek!`.

Hába mondta a Békenapon a Duna parton (2008.05.09.): `Azt kérem, hogy szerveződjetek! Azt kérem, hogy cselekedjetek! Azt kéri az ország, hogy vállaljátok a Köztársaság demokratikus progresszív hagyományainak továbbvitelét, és ha kell, akkor küzdjetek meg ezért.`

Ugyan mit tehetne mást, ha miniszterelnökséggel verte meg a sors? Mondta egyszer. Mondta kétszer. Talán többször is, de azokat én nem hallottam. A baj az, hogy mások se. A baj az, hogy mások az előbbieket se hallották. Meg.
Mert: semmi. A jobbpartiak, esetleg parttalanok, esetleg a megélhetési balpartiak: hja, nehogy már azt tegyük, amit a Gyurcsány mond! Inkább jöjjön egy kis fasizmus! A balpartiak – ó igen, az én kedves parttársaim. Ó istenem, ők meg azt se tudják, mi az a szervezés. Még. Pláne öntevékenyen.
És jött a Melegfelvonulás (2008.07.05.). Minden előre kiszámítható volt. Aztán sokan nem győztek úgy tenni, mint akik meg vannak döbbenve. És jó ideig hálás témát nyújtott nekik, lehetett médiaszerepelni rogyásig.
Egyedül Gyurcsány Ferenc volt, aki azon melegében meglépte, amit tudott.

Konkrétat, kézzelfoghatót. Minden más politikus, közjogi méltóság hivatali kötelességből elszónokolta felháborodását, meg hogy elítéli, meg hogy tenni kéne valamit. Másoknak. Nesze, semmi, fogd meg jól. Csak az a baj, hogy ez a semmi nagyon drága. Az ország fizeti az árát. Pontosabban: az istenadta nép.
És a miniszterelnök az istenadta nép helyett is mondta: `betelt a pohár!` Meghirdette az új Magyar Chartát(2008.07.06.): `az nem a baloldalról és a jobboldalról, nem a pártokról, nem a szervezetekről szól, hanem arról a milliónyi polgárról, akinek elege van abból, hogy egy pár ezres, rendkívül erőszakos csoport mondja meg, mit lehet tenni, és mit nem. Közösen meg kell védeni a demokratikus Magyarországot, mert az intézményrendszer és a szabályok láthatóan nem nyújtanak védelmet.`
Összehívta a közjogi méltóságokat: Sólyom László köztársasági elnököt, Szili Katalint, az Országgyűlés elnökét, Paczolay Pétert, az Alkotmánybíróság elnökét és Kaposvári Bertalant, a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesét. Előre borítékolható volt: hiába (2008.07.11.). Nem érezték magukénak a problémát. Az ő poharukat vajh mi töltheti meg? Vér? Vagy az se? Inkább egy kis fasizmus, mint Gyurcsány? Az, ami a melegfelvonuláson történt, és ezután történni fog – számukra nincs, nem lesz, nem lehet felmentés.
Ahogy a megbeszélés végeztével egy szál maga állt ki a miniszterelnök a sajtó elé… tökéletes szimbólum: magára hagyták. Ott lett volna a helye mind a négynek. Nem mögötte, hanem mellette. Igen, ez is csak azt jelentheti: inkább elvannak egy kis fasizmussal, mint Gyurcsánnyal. Nincs, nem lehet számukra felmentés!

És ezután, mindenfelől össztüzet nyitottak a Chartára. Hogy politikai haszonlesés, tőkekovácsolás. És mi akadályozta meg a többieket, hogy tegyenek valamit? Nem most, nem júliusban, hanem már 1, már 2 éve? Vagy még előbb? Az idő felgyorsult. És gyorsul. Amíg ők (a többiek) azt mérlegelik, hogy mit és hogyan is kéne reagálniuk 1-1 ilyen erőszakhullámra, hogy a legtöbbet profitáljanak belőle, majd egyszer csak arra ébrednek (valahol), hogy egy jó kis diktatúra lopakodott be észrevételenül. És nem kommunista. Hát nem tudom, létezik-e még a világon ilyen rövidlátó országvezetői, politikusi garnitúra, mint nálunk.

És akkor hirtelen felbukkantak a semmiből a civilek. Először augusztus elején, a Roma Holokauszt megemlékezésen hallottam róluk. Majdnem egy hónap elteltével a melegfelvonulás után, a Charta meghirdetése után. Persze nyilván nekik kevesebb eszközük van a hírverésre, mint a miniszterelnöknek – lehet, hogy már régtől fogva szerveződtek, csak nem tudtunk róla. No meg hát a nyár ugye, a nyaralások ideje. (A nyarat csak a szélsőjobbosok használják szervezésre, akik a jövőjüket építik. A többiek romjain.)

A miniszterelnök ugyan tárgyalt a civilekkel még mindjárt a kezdetekkor, hogy együtt kéne küzdeni az erőszak ellen, mert hát ez közös ügy, és együtt talán hatékonyabb, meg ilyesmi. És akkor talán a civilek is hamarabb kaptak volna nagyobb médiavisszhangot – de hát ők az abszolút politikamentesség illúzióját (ürügyét?) fenntartva visszautasították az együttműködést. Meg hát különben bizonyára ők is inkább úgy voltak vele, mint országvezető politikusaink, hivatalnokaink: inkább egy kis fasizmus, mint Gyurcsány. No meg a Charta célja nyilván nem lehet más, mint politikai tőkekovácsolás. Pláne, ha Gyurcsány hirdeti. Talán, ha más… mondjuk Orbán Viktor, esetleg Sólyom László – akkor talán nem annyira.

No mindegy, ami van, abból kell gazdálkodni: csatlakoztam. Szeptemberben felgyorsultak a civilek is. ( Véget értek a nyaralások. No meg hát ugye a Charta teremtett egy kis versenyhelyzetet.)
A Charta demonstrációján már osztottam a szórólapjukat, mondván, hogy ugyanaz a célja mindkettőnek. És így is gondoltam. Mindaddig, mígnem a mezei tagok előtt is megnyitották a levlistán keresztüli kommunikáció lehetőségét. Onnantól kezdve csak kapkodtam a fejemet, hogy hova is kerültem.

Naponta, mit naponta, óránként gondoltam: igen, nem – abbahagyom, folytatom – megyek, nem megyek.

Hihetetlen viharok dúltak a tagok között – és bennem. Olyanokat mondtak, hogy többször keményen lepadlóztam. Ráadásul ott volt a felelősség is: én kezdeményeztem egy közösségi portálon az eseményt, és győzködtem addig az embereket a részvételre, a jelentkezésre. Most mit mondjak nekik? Mit tanácsoljak, ha én magam sem tudom?
Az utolsó napokban is billegett még a mérleg. Végül Gyurcsány Ferenc döntése az én dilemmámat is eldöntötte. Ha ő megy – mindennek ellenére, mégis, akkor nekem, nekünk is menni kell.
Mindennek ellenére, mégis.

_______________________________________________________________________

* Lásd: Köznyugalom elleni bűncselekmények: 1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről

** Lásd: 1989. évi III. törvény a gyülekezési jogról: `1. § A gyülekezési jog mindenkit megillető alapvető szabadságjog, amelyet a Magyar Köztársaság elismer, és biztosítja annak zavartalan gyakorlását.`

(*) Ez az írás egy régi blogomban jelent meg, mely már nem található meg a Web-en, mivel az akkori blogszolgáltatók, a Kapcsolat.hu gazdái a website legutolsó (és egyben sokadik) inkompatibilis átalakítása során nem tartották fontosnak, hogy a felhasználók által több éven át feltöltött gazdag, sőt magas információ- és dokumentumértékű tartalmakat legalább archivált állapotban az e-utókor számára továbbra is elérhetővé tegyék.

Ez az írás azt is mutatja, hogy akkor még némiképp hittem, vagy inkább reméltem, hogy Gyurcsány Ferenc tényleg az, aminek látszik.

Szerencsére abban az időben már eljutottam a politikai tájékozottságom olyan szintjére, hogy ne bízzak meg azokban, akiket korábban, politikai szüzességem idején, balga fejjel a “mieinknek” hittem, ezért a postjaim nagy részét rendszeresen elmentettem (esetleg egy másik helyen vezetett blogomban is publikáltam a klónját.) Így lehetőségem van a sok évvel korábban született gondolataimat ill. az összegyűjtött információkat megmenteni az e-nyészettől. És mert ezek a régi mondanivalóim sok év távlatából is aktuálisak, sőt egyre inkább, ezért úgy döntöttem, e blogomban nyitok egy archívumot, és abban újra publikálom őket – az eredeti publikálás időpontját megőrizve. Egyúttal magam számára is érdekes megfigyelni, hogy az évek során hogyan változott meg a stílusom.

Mivel azóta a kedvezőtlen magyarországi társadalmi-politika folyamatok tartósan olyan irányba haladnak, hogy már nem tanácsos valós, ill. kapcsolati háló felderítésére alkalmas nickneveket, sem linkeket publikus felületen megjelentetni, ezért a post szövegében az ilyen neveket kicseréltem, ill. a linkeket megszüntettem, és leszürkített színnel jelöltem. Egyéb vonatkozásban a szöveg mindenben egyező az eredetivel, a nem személyes kapcsolatra utaló linkeket megtartottam még akkor is, ha már a weboldalt kihúzták alóluk. Természetesen az adatgyűjtő-felderítő – fizetett vagy hobbi-ügynökök – számára még így is tartalmazhat olyan infókat, melyek a munkájukhoz hasznosak lehetnek. De legalább dolgozzanak meg érte. Nem igaz, Kedves Olvasóm?