eVitae

Nem mondhatom el senkinek

Címke archívum: férfi és nő

Hastánc

Egyptian bellydancer Randa KamelEgy magyar férfi hastáncos, Seres Zoltán nevét említem egy korábbi postomban az Erasure együttes 1992-ben New York-ban megrendezett koncertjéről származó, a “Love to hate you” dalának felvétele kapcsán. Nem akartam azt a postot túl hosszúra nyújtani, és Seres Zoltán(1) amúgy is megérdemel egy külön postot.

(A félreértéseket elkerülendő: itt balra a kis képen egy hagyományos, női táncos látható, szemléltetési célzattal.)

Évekkel ezelőtt valamelyik tévé-csatornán láttam őt, véletlenül, és teljesen elbűvölt a tánca, kicsit póraisabban szólva: el voltam tőle ájulva. Valahol az interneten áradoztam is akkor róla, de sajnos már nem lelem, hogy hol, pedig olyan szépeket írtam róla, hogy kár érte. Akkor még nem is tudtam a táncos nevét, csak azt láttam, hogy egy férfi hihetetlen módon hastáncol. Amúgy pedig a hastánc se érdekelt különösebben. Addig. És bár a megkövült társadalmi tudat szerint a hastánc női dolog (pedig most a kutatómunkám alapján látom(2), hogy ez eredetileg nem igaz), ám ez a férfi mégse női módon adja elő, hiszen akkor nem is lett volna benne semmi különös, csak annyi, hogy egy vélhetően meleg pasi nőként próbál táncolni. Nem, a fantasztikus az volt a táncában, hogy – bár nőktől megszokott, nőknek kidolgozott mozdulatokkal táncol, de mégis inkább csak férfiakra jellemező átéléssel, szenvedéllyel, könnyedséggel, élvezettel.

Ilyesmire nők nem képesek – talán csak nagyon ritka kevés kivétellel. (Inkább talán a fekete, a latin népek körében gyakoribb.) Hogy ez vajon miért van így – ez egy külön tanulmányt igényelne. Talán nőknek nincs ilyen istenadta tehetségre szükségük, hiszen elég, ha félpucéren kicsit riszálják magukat, a férfisereg csorgó nyállal csak arra fókuszál kiguvadt szemekkel, hogy egy (vagy több) nő illegeti pőrén magát a színen, és képzeletükben teljesen le is vetkőztetik őket ott helyben, és csak a szex jár a fejükben. És a nadrágjukban. Az, hogy hogyan, mennyire jól vagy rosszul táncolnak, nem is érdekes számukra. A női táncos tehát nem táncot ad elő, hanem meztelen erotikát. Rosszabb esetben előjátékot a szexhez. Ehhez pedig nem kell különös tehetség. Szimpla biológia. Ilyesmire bármilyen fiatal, jó alakú nő alkalmas, és nem is kell több a “sikerhez”. Legfeljebb, ha a többieket le akarja körözni karrierben, akkor bebújik egy vagy több, macsó menedzser,  döntéshozó ágyába, és máris “magasabb osztályba léphet”. A női közönség igényét pedig a férfidominanciájú show- és egyéb bizniszben ki nem sz@rja le. Nemde?

Seres Zoltán, amikor táncol, ő nem egy ember, nem egy férfi, nem egy nőként táncoló táncos, aki táncot ad elő, hanem maga a tánc. Egész lénye, teste, lelke eggyé válik a ritmussal, a zenével. Nemhogy nőtől, de még férfitől is ritkán kapni ilyen audio-vizuális élményt. És most, hogy az Erasure felvétel kapcsán újra előjött emlékeimből, és újra megnézem, immár a Youtube-on, a korábbi véleményem mit sem változott, és nem emlékszem, hogy azóta láttam volna másik ilyen átlényegült, profi örömtáncost – akár nőben, akár férfiban.

Zoltán Seres- Pharao Dance Studio(3)
[http://youtu.be/krbZ5V9Z-Bs]
Seres Zoltán tanoura tánca
és a Pharaoh Stúdió Tánckara
(4)
[http://youtu.be/3FqCHPjda3g]

Mikor ilyen élménnyel ajándékoz meg valaki, akkor már-már hinni vélem, hogy ilyen pár percekért élni mégis csak érdemes. Talán…valahol…

__________________________________________
(1) http://www.pharaohstudio.hu
(2) A hastáncról némi információ:

(3) Sajnos ennek nem találtam jobb minőségű változatát. Különösen az arca, szeme, mosolya tükrözi a tánc örömét. Ez talán az eredeti helyre, a Youtube-ra átkapcsolva jobban érvényesül, a nagyobb méretben.
(4) Különösen szembeötlő a különbség, ahol nőkkel táncol együtt. Persze, a nők (lányok) szépek, szexisek, esetleg kedvesek, de nem nagyon sugárzik belőlük a szenvedély, az átlényegülés, a táncnak az az öröme, ami “mindent visz”.

Különösen közel állnak hozzám az olyan művészetek és képviselőik, ahol és akik nem a szavakat használják a kifejezés eszközéül – melyek, a Kis Herceg óta tudjuk, csak félreértések forrásai. Szavakkal sokkal könnyebben lehet hazudni, mint tekintettel, arcjátékkal, mozdulattal. Ez utóbbiakat együtt, egyszerre – bár nem lehetetlen, de – sokkal nehezebb egy-egy hazugság szolgálatába állítani.

Ha rajtam állna, (ha diktátor lennék,) betiltatnám a beszédet. No, de talán, legalábbis bírságot szednék azoktól, akik szómenésesek, akik pl. fél órában mondják el azt, amit 1-2 mondatban fél perc alatt is elmondhatnának. Ha pedig az az 1-2 mondat se tartalmazna hasznos információt, akkor valami plusz büntetéssel sújtanám őket. Ezt még ragozhatnám, de ez talán legyen egy másik postnak témája. Talán majd később, egy külön cikkben verbálpettingelek arról, hogy miért vagyok a beszédnek ellensége. Esetleg fordítva: ellenségem a beszéd.

Bár bevallom, amikor egy-két alkalommal a hangszálaim felmondták a szolgálatot, akkor hiányzott a lehetőség. Nem nagyon. Csak kicsit.

Tűnés

[Ezt a cikket (magyarul: postot) korábban elkezdtem írni, de hát közbejött a PIPA, meg a SOPA – az internetnek hála olyan gyorsan pörögnek az események, hogy képtelenség velük lépést tartani. És mert a PIPA meg SOPA ügyét fontosabbnak véltem, hát ezt a postot kicsit félretettem,  félkész állapotban.]

Néha visszanézem korábbi szövegeimet. Legalább én olvassam magamat, nem igaz, Kedves Olvasóm? Persze ne gondold, hogy csak a nárcizmusom késztet erre. Egy másik kórság is jellemez: a maximalizmus. Amikor megszülök egy cikkemet, akkor frissen túl “közel” vagyok még hozzá. Vagyis hiába olvasom át még vázlatban, sőt a publikálás után mindjárt, akár többször is, mindig marad a szövegben némi szintaktikus, vagyis betűhiba, elírás. Az online helyesírás-ellenőrző se vehet észre mindent, hiszen előfordul, hogy az elírt szó is értelmes önmagában, de azt, hogy a szövegkörnyezetbe nem passzol, azt egyedül csak az emberi elme képes észlelni, a “gép”, vagyis a beprogramozott automatizmusok nem. Bár az ember, pontosabban a profithajhászó gyártók mindent elkövetnek, hogy az ember helyett az intelligens kütyük vegyék át az irányítást, de nem hiszem, hogy az emberi elmét valaha is helyettesíthetnék ezek a kütyük. De mit is beszélek, Kedves Olvasóm – világos, hogy nem a kütyük, hanem azok gyártói ill. haszonélvezőik fogják átvenni a vezérlést a mezítlábas pórnép fölött. Csak az vigasztal, hogy – hajlott koromnál fogva – én már nem élem meg ezt. Se.

De, Kedves Olvasóm, már megint csapongok – hát szólj rám!Erasure Video Removed

Természetesen erőforrásaim többnyire csak a legutóbbi néhány cikkem átnézését teszik lehetővé. Ahogy most így ellenőriztem párat, hát látom ám, hogy a nagy sikerű orbános MaszturBál az Operaházban cikkembe ágyazott videók egyike már nem elérhető.  Szívemet szomorúság tölti el, mert az Erasure (Love to hate you) együttesnek egy különleges, (a fellelhető infók alapján) New York-ban 1992 évben tartott koncertjén készült felvételét érinti a dolog. A különlegessége pedig az, hogy az énekes körül – igen, Kedves Olvasóm – két homoszexuális(nak látszó) férfi táncol fantasztikusan.

És visszaemlékezem, hogy valahol évekkel ezelőtt a neten már áradoztam arról, hogy egy férfi(!) hastáncos(!), Seres Zoltán mennyire kenterbe veri a női hastáncosokat. Nos, ezen az Erasure koncerten szintén történt egy kis formabontás: a felvétel minősége nem túl jó, de annyit látni lehet, hogy két meleg (vagy transzvesztita – a különbségekkel nem vagyok egészen tisztában), ráadásul (legalább is az egyik) fekete fiú is táncol a tánckarban (persze a fekete és latin népeknek a vérükben van a zene, a ritmus, a tánc, nemtől függetlenül is), és sokkal fantasztikusabban, mint a női táncosok. És ennél csak rosszabb minőségű videót találtam még erről a koncertről. Most viszont azt kell látnom, hogy ennek a Youtube csatornának a gazdája ezt az egyetlen viszonylag jobb minőségű videót is leszedte: “This video has been removed by the user.” Vagyis: ezt a vidót a felhasználó eltávolította. Elég elítélendő az ilyen netpolgár, aki még arra sem méltatja az addigi nagyszámú látogatóját, hogy jelezze, mi történt, mi az oka a törlésnek.

És ráadásul le se töltöttem, hogy legalább magamnak meglegyen. Lám, manapság annyira gyorsan változnak a dolgok az interneten is, hogy ha találunk valami csemegét, az a  legbiztosabb, ha azonnal letöltjük magunknak, mert egyáltalán nem biztos, hogy pár nap, pár óra, pár perc múlva újra megnézhetjük.

Így aztán nagy erőkkel elkezdtem keresgélni újra, hogy hátha megtalálok még egy kópiát belőle. Kemény meló árán rá is találtam egy másikra, amelyik egyáltalán nem volt ellátva a releváns kulcsszavakkal, címmel, címkékkel, így aztán a szerencsén múlott, hogy mégis rábukkantam. Ki is cserélem hát utólag a korábbi postomban a megfelelő azonosítókat, hogy ismét lehessen látni a felvételt, legalább addig, amíg azt is el nem tüntetik. (Ha más nem, majd a PIPA-SOPA lobbizók, ha sikeresen átverték az USA törvénytervezetet a tiltakozó netpolgárok millióin.)

Viszont ismét lett a kutatómunkámnak egy mellékterméke. Három lány (kissé póriasabban: három csaj) táncol a szóban forgó Erasure: I love to hate you c. zenére, a jelek szerint a maguk örömére. És bár amatőr felvétel és amatőr tánc, ám mégis (elég) jó a felvétel minősége is, és a három leányzó olyannyira örömtáncot lejt, olyannyira élvezi a zenét, a ritmust, a mozgást, hogy az amatőrségből nem esetlenség, hanem báj, humor árad. Így aztán ezt is közreadom itt, ítéld meg Te magad, Kedves Olvasóm, és hátha néked is okoz pár derűs percet e borongós világban:

[http://youtu.be/yTdnP_xngGw]
I love to hate you (Russian dance version)

És az is különlegessége e felvételnek, hogy női személyek kevésbé szoktak ilyen önfeledten mókázni csak úgy a móka kedvéért. És bár a tánc természetéből adódóan itt is van némi kis erotikus momentum, de hát ez mégse az a nőknél általában szokásos öncélú, önkellető riszálás-vonaglás, hanem maximum egy kis csipetnyi fűszer az alapanyagban, a jókedvben, a humorban.

%d blogger ezt kedveli: