eVitae

Nem mondhatom el senkinek

Címke archívum: náci

Széles Gábor náci példaképe

Széles GábotA szélsőjobbosok egyetlen becsülendő vonása: nyíltan vállalják, hogy tényleg azok, amiknek látszanak.

Véletlenül botlottam Széles Gábor tudományos igényű, fizikai és történelmi adalékokkal dúsított alábbi postjába a Facebookon (szerencsére nem kell ahhoz az FB zártkörű, ugyanakkor csupalyuk szénakazlába beregisztrálni-belépni ahhoz, hogy részesülhessünk a nagyszerű mű nyújtotta élvezetben.) [Tovább is van… / More…]

Orbán fizet…

.
Orbán Király…mint a katonatiszt.  A náciknak. Szemérmesebbeknek: Orbán fizet a “radikális nemzetieknek“. Vagy: “szélsőjobbosoknak”. Vagy:  “antiszemitáknak”.

Nem győznek hüledezni Magyarországon az un. “demokraták”, hogy az illegitim orbán kormány kitüntetéseket osztogat azoknak, akiknek adósa(1). Ez valami olyasmi, mintha valaki minden reggel értetlenkedve elcsodálkozik, hogy jéé, felkelt a nap. Vagy azon háborogna szüntelen, hogy az oroszlán húst eszik, hallatlan!

Fidesz HandshakeÉn meg azon nem bírok napirendre térni, hogy ezek még mindig kómában vannak. Pedig aki kicsit is figyelt, az már a 2002-es választások idején tisztán láthatta, hogy orbán mit indított el(b), és ha nem állítják meg, milyen örvénybe navigálja Magyarországot. E helyett nyolc éven át az un. demokraták folyamatosan kómában voltak, pedig egyre riasztóbbak voltak a jelek, amitől azért már csak-csak fel lehetett volna ébredni.(3) [Tovább is van… / More…]

Magánszám / Hollán utcai flashmob III.

masks2008.04.07. (*) Ahol a magán(y)ügy és a közügy összeér: a kamera két oldalán.

Ácsorgunk, ácsorgunk rendületlenül, dacára a felszólításnak szánt szövegeknek, hogy most mi itten nem vagyunk bejelentve, mint demonstráló tömeg, hát oszolni kéne. Hát, én ehhez nem tudok szólni, tekintettel arra, hogy gőzöm nincs, ki és hogyan kezdte el szervezni. Hihető – a jelek erre vallanak – mi csak úgy spontán gyülekeztünk és ezt azóta is tesszük. (Mi is lehet a spontán gyülekezésre vonatkozó törvénnyel?)

Egyébként akár mozielőadásra is várhatnánk itt a mozi előtt – egy nagyon menő filmre, amire ilyen nagy a kereslet. Pláne, hogy a tömegben filmrendezők és egyéb hivatásos és amatőr kultúremberek is vannak szép számmal.

Így aztán állunk, nézgelődünk és csevegünk. Nem beszélve arról, hogy még mindig sehol az “előadás díszvendége”, a “fekete sereg”. (Fekete országot rémálmodom én.) Lehet, hogy csak arra vár pár méterrel odébb, hogy szabad legyen a pálya. Pl. egy újabb molotov koktélozáshoz. Így aztán állunk, esetleg téblábolunk egy helyben rendületlenül: őrzők vagyunk, vigyázunk a strázsán.

Egyszer csak előttem terem két fiatal fiú (bocsánat, ha netán olvasnának: mondhatnék férfit is, de hát az évszámaim felől nézve mégis inkább fiúknak látom őket), egyik kezében kis filmkamera. Egy pillanatig nem gondolok semmi rosszra, talán valami infót kérnek tőlem: ugyan mondanám már meg, hogy mire ez a nagy tömeg, mi történt, meg hogy egyáltalán. Aztán nagyon udvariasan bemutatkoznak: az Indextől vannak, és most kérdezni szeretnének tőlem ezt meg azt, amit ők felvennének. Az Index számára. Nincs idő alaposabban átgondolnom, de hát mi titkolnivalóm lehetne, ennyi kamera közül már akárhány rögzíthetett amúgy is. Jó, tessék. Kérdezzen.

[Azt ugyan nem egészen látom át, hogy ehhez minek feltétlenül két ember. Még ha az egyik tartaná a mikrofont, vagy mondjuk jegyzetelne, a másik meg a kamerát… Persze én ehhez nem értek. Viszont sehol se látom a sminkest, esetleg a fodrászt, öltöztetőt, ilyesmit. Még egy súgó se ártana. Hogy lehet csak így natúr rástartolni egy emberre? Nem is értem, miért szúrtak ki, mikor annyi ember van itt, pláne fiatalok. Lám: engem, ha riporter lettem volna, a fiatalok izgattak volna inkább, hogy miért is vannak itt. Merthogy őket lehet leginkább nélkülözni ilyen rendezvényeken – azon a kevésen, ami egyáltalán van.]

És kérdez: ugyan mondanám már meg, hogy mire is ez a nagy tömeg, mit történt, meg hogy egyáltalán. (A másik meg szinte a számba dugja az egész kamerát, és igazán ez zavar – mindig is szerettem távolságot tartani. Így aztán nem is tudok a kamerába nézni, pedig úgy kéne – de nincs meg a kellő látótávolság, bandzsítással meg ne rontsam a rólam alkotott képet. Meg a szememet. Ha még lehet egyáltalán. ) Épp elkezdeném mondani, amit nyilván ők is, én is, és mindenki tud már a hírekből: tk. az előzményeket – hiszen valahol el kell kezdeni a mondókát. De valami gixer van a kamerával – tán nincs bekapcsolva 🙂 – egy kis technikai igazítás, és újra: csapó. Újrakezdjük a “jelenetet”, ismét a kérdés, majd a választ kezdem megint. [Halványan meglegyint a sejtés: milyen érzés lehet egy filmforgatáson egy szereplőnek folyvást újrakezdenie egy szöveget.]

No egy szó, mint száz, próbáltam valamennyire épkézláb gondolatokat valamennyire épkézláb szavakba önteni. Nem vagyok gyakorlott kamera-alany (mint pl. tomcat), mondhatnám azt is, ha nagyzolni akarnék: ez az első “interjúm” 🙂 Aztán újabb kérdés: mit gondolok tomcatről. Na, jótól kérdi. Mondom, amit már régóta hiszek: Tendencia. (És a történések csak tovább erősítik e hitemet.)

Összességében (egy introvertálttól meglepő módon) elég sokat beszélek – ebből jó esetben ha töredéket hasznosítanak. Talán lesz benne használható részlet.

Miután kikapcsolták a kamerát, már fesztelenebb vagyok. Mivel még nem mentek odébb, hangosan tépelődök: hát nem tudom, a nyilvánosság miatt nem kell-e majd ezután félnem? Hiszen hallok innen-onnan fenyegetésekről. Mondják: ugyan, nem kell aggódni. Naja. Nem az ő arcuk kerül ki az Indexre. Meg mégiscsak felvetem: miért is rakták ennyire az arcomba a kamerát, hogy majd bekaptam. Logikus válasz: a mikrofon miatt, ami a kamerával egybeszabott. [Hát igen, igen, majd jól el lesz torzulva a képem egy ilyen közeli felvételen. Bár, ha belegondolok, így legalább a kamerára lehet fogni azt is, ami pedig nem is miatta van 🙂 Meg hát hogyan fogok kinézni ilyen nyúzottan, egy napi robot végén, kialvatlanul? Ha tudom, előbb elmegyek fodrászhoz, kozmetikushoz, plasztikai sebészhez, meg ilyesmi…]

Magamban azon is töprengek, hogy nem igazítják-e hozzá az arcomhoz a szöveget is: nem torzítják-e el azt is. Hiszen lehet úgy összevágni, hogy nem az jön ki belőle, amit mondtam. Az Indexszel kapcsolatban (is) vannak fenntartásaim.

Meg se merem keresni, nézni a cikket, a videót – aggódom, mi lett belőle(m).

No persze, itt nem az én személyem a fontos, vasorrú bábaként is vállalnám az arcom, mert sokkal-sokkal fontosabbról van szó: a jövőnkről, gyerekeink, unokáink, az ország jövőjéről.

Igazán a lényeget nem mondtam, de hát mindig utólag jutnak az ember eszébe a legjobb mondatok. Hogy miért is vagyunk itt. Persze: mindenki tudja, ők is, és tudom, hogy tudják, nyilván tudja majd a cikk olvasója, a videó nézője is. De nem ártott volna mondani – minden eshetőségre (bár nem biztos, hogy benne hagyták volna, de mégis): ha az egész törvényes intézményrendszer, a jogszolgáltatás (rendőrségtől kezdve a bíróságig) a szélsőjobbos, ordas eszmék újjászületését támogatja – még ha akár indirekt, implicit, hallgatólagos módon is* (bűnösök közt cinkos, aki néma) egymás után sorolhatjuk a példákat rá – akkor mit lehet mást tenni, mint “jogellenesen(?)” gyülekezni, tiltakozni – “őrizni” valamit, amit másképp nem lehet.

Nem lehet?

_____________________________________________________________

* Hiszen vannak megfelelő törvények, csak épp nem óhajtják őket alkalmazni, kellően értelmezni a Jogszolgáltatás Istenei. (A köznyugalom elleni bűncselekmények, 268. § – 273. §, jogiforum.hu)

_____________________________________________________________
Kapcsolódó postok:

(*) Ez az írás egy régi blogomban jelent meg, mely már nem található meg a Web-en, mivel az akkori blogszolgáltatók, a Kapcsolat.hu gazdái a website legutolsó (és egyben sokadik) inkompatibilis átalakítása során nem tartották fontosnak, hogy a felhasználók által több éven át feltöltött gazdag, sőt magas információ- és dokumentumértékű tartalmakat legalább archivált állapotban az e-utókor számára továbbra is elérhetővé tegyék.

Szerencsére abban az időben már eljutottam a politikai tájékozottságom olyan szintjére, hogy ne bízzak meg azokban, akiket korábban, politikai szüzességem idején, balga fejjel a “mieinknek” hittem, ezért a postjaim nagy részét rendszeresen elmentettem (esetleg egy másik helyen vezetett blogomban is publikáltam a klónját.) Így lehetőségem van a sok évvel korábban született gondolataimat ill. az összegyűjtött információkat megmenteni az e-nyészettől. És mert ezek a régi mondanivalóim sok év távlatából is aktuálisak, sőt egyre inkább, ezért úgy döntöttem, e blogomban nyitok egy archívumot, és abban újra publikálom őket – az eredeti publikálás időpontját megőrizve. Egyúttal magam számára is érdekes megfigyelni, hogy az évek során hogyan változott meg a stílusom.

Mivel azóta a kedvezőtlen magyarországi társadalmi-politika folyamatok tartósan olyan irányba haladnak, hogy már nem tanácsos valós, ill. kapcsolati háló felderítésére alkalmas nickneveket, sem linkeket publikus felületen megjelentetni, ezért a post szövegében az ilyen neveket kicseréltem, ill. a linkeket megszüntettem, és leszürkített színnel jelöltem. Egyéb vonatkozásban a szöveg mindenben egyező az eredetivel, a nem személyes kapcsolatra utaló linkeket megtartottam még akkor is, ha már a weboldalt kihúzták alóluk. Természetesen az adatgyűjtő-felderítő – fizetett vagy hobbi-ügynökök – számára még így is tartalmazhat olyan infókat, melyek a munkájukhoz hasznosak lehetnek. De legalább dolgozzanak meg érte. Nem igaz, Kedves Olvasóm?

Sokan voltunk / Hollán utcai flashmob II.

masks2008.04.07. (*) Végre, végre, végre! A szememnek is alig hiszek! Lehetséges? Hogy ennyien vagyunk, “mifajtánk”? Ó, mióta vártam, vágytam már rá, sírtam – haragudtam érte!

A Egond úgy tesz, mint aki örül nekem, én tényleg 🙂

Kérdez egy butaságot: mi dolgom erre. Én egy másik butasággal felelek: kéremszépen, én ellentüntetni jöttem. És keresem az ellentüntetőket. De talán ketten már leszünk. (Akkor még nem láttam be a Hollán utcába).

Sőt, előkerül Ereske. Pár pillanatra. De addigra már hihetetlen látvány tárult a szemem elé. Ó istenem! Álmodom. (Ennek van is realitása, mert keveset aludtam az éjjel.) Mindegy: ha álom is, de szép. A Hollánba már be se lehet menni, ahol a trolik fordulnak, a kereszteződésben sok-sok ember, és igen, akármilyen álomszerű, de mégis valóság: Mindannyian “mifajtánk”. Korábbról már ismert arcok, néhány “híres ember” is feltűnik itt-ott. Némelyiknél nem tudom a nevet az arccal párosítani, de mindegy. Látom Rózsa Pétert, Buda Pétert, egy rém csapzott őszes-hosszú hajú híres embernek látszó emberkét nyüzsizni, kiderül, ő Dettre Gábor filmrendező. (De az arca, tekintete, tiszta, rendezett – mintegy a hajának ellenpólusaként.) De látok mindenféle embert: időset, fiatalt, férfit, nőt vegyesen, de közös dolog sugárzik belőlük: az összefogás ereje, igazságuk hite, bátor elszánásuk, szavakkal nem is megfogható [jaj, a fotómasinám, jaj de kár hogy nincs a kezemben!], egyszerűen el se hiszem ezt az egészet, ha nem látom.

Nyilak, gárdások sehol. Nem mintha hiányzana. Próbálom érteni a helyzetet: az a tömeg (igen! végre tömeg!) összezárva (alig lehet bárhova is lépni, a járda tele, az úttest tele, pedig hát a trolinak járnia kéne – a rendőrök ezt próbálják lehetővé tenni úgy-ahogy), egyszerűen fizikai mivoltában teszi lehetetlenné, hogy oda nyilak-gárdások bejussanak. Megpróbálniuk is reménytelen. Csak nem az a maroknyi fekete sereg van, amit a Jászain láttam? Hát az nem sok. Ne is legyen.

Tovább próbálkozom tájékozódni, hogy most akkor mi van, mi lesz. Végre megtudom a jegyiroda helyét (az Odeon Lloyd mozival szemben) – alig látszik a tömegtől. Hát mindegy. A lényeg: itt vagyok. A tömeg része. Nem szeretem a tömeget. Egyébként. De hát ez más. Amikor ennyi ember azért préselődik ide, mert ugyanazt hiszi, vallja, akarja… és valami még érződik a levegőben. Valami olyasféle, mintha valaki sokáig nem tudna, nem akarna, nem merne kimenni a napfényre, aztán egyszer csak mégis kilép, és ráadásul nem egyedül, nem is ketten, hanem sokan, nagyon sokan – valami megkönnyebbülés, felszabadultság, hogy végre, végre megtettük az első lépést!

Igen, egyszerűen, röviden: sokan voltunk.

Azt azért nem mondanám, hogy elegen.

Ilyen ügyért kiállók soha nem lehetnek elegen.

Csak többen. Még többen.

Még, még, még!

_____________________________________________________________
Kapcsolódó postok:

(*) Ez az írás egy régi blogomban jelent meg, mely már nem található meg a Web-en, mivel az akkori blogszolgáltatók, a Kapcsolat.hu gazdái a website legutolsó (és egyben sokadik) inkompatibilis átalakítása során nem tartották fontosnak, hogy a felhasználók által több éven át feltöltött gazdag, sőt magas információ- és dokumentumértékű tartalmakat legalább archivált állapotban az e-utókor számára továbbra is elérhetővé tegyék.

Szerencsére abban az időben már eljutottam a politikai tájékozottságom olyan szintjére, hogy ne bízzak meg azokban, akiket korábban, politikai szüzességem idején, balga fejjel a “mieinknek” hittem, ezért a postjaim nagy részét rendszeresen elmentettem (esetleg egy másik helyen vezetett blogomban is publikáltam a klónját.) Így lehetőségem van a sok évvel korábban született gondolataimat ill. az összegyűjtött információkat megmenteni az e-nyészettől. És mert ezek a régi mondanivalóim sok év távlatából is aktuálisak, sőt egyre inkább, ezért úgy döntöttem, e blogomban nyitok egy archívumot, és abban újra publikálom őket – az eredeti publikálás időpontját megőrizve. Egyúttal magam számára is érdekes megfigyelni, hogy az évek során hogyan változott meg a stílusom.

Mivel azóta a kedvezőtlen magyarországi társadalmi-politika folyamatok tartósan olyan irányba haladnak, hogy már nem tanácsos valós, ill. kapcsolati háló felderítésére alkalmas nickneveket, sem linkeket publikus felületen megjelentetni, ezért a post szövegében az ilyen neveket kicseréltem, ill. a linkeket megszüntettem, és leszürkített színnel jelöltem. Egyéb vonatkozásban a szöveg mindenben egyező az eredetivel, a nem személyes kapcsolatra utaló linkeket megtartottam még akkor is, ha már a weboldalt kihúzták alóluk. Természetesen az adatgyűjtő-felderítő – fizetett vagy hobbi-ügynökök – számára még így is tartalmazhat olyan infókat, melyek a munkájukhoz hasznosak lehetnek. De legalább dolgozzanak meg érte. Nem igaz, Kedves Olvasóm?

Mennem kellett / Hollán utcai flashmob I.

masks2008.04.07. (*) Ismét ellentüntetésre készülök. Megyek akkor is, ha egyedül leszek. Mint legutóbb a gárdaavatáson. [Igaz: Egond lelőtte előlem a témát. De talán nem baj. Legalább több nézőpontból tudjuk láttatni a történteket a Kedves Kapocstársakkal. Akik nem jöttek. Akik nem jöhettek.]

Először a NOL.hu-ról értesültem: Nyilasok gyújtogattak Újlipótvárosban, 2008.04.05. Innen megtudom a térbeli koordinátát.

Aztán olvastam Egond blogját (Úgy kezdődött, hogy ő visszaütött): az valamit sejtet: “Hétfő délutánra demonstrációt szerveztek a bolt elé.” Tehát balhé várható – innen az időkoordináta adódik, de csak mint intervallum. De hogy kettős megmozdulás lesz, az ebből nem derül ki.

Aztán (még időben) megnézem Emi blogcikkét(Flash mob), ami végre konkrét infókhoz segít az ottani linkek révén. (Újra köszönet érte.) Hogy pontosan mikor, hol, mi lesz. Tehát: megtudom konkrétan, hogy mikor, hova menjek: Ellentüntetés. Találkozó 16:00-16:30 között a Jászai Mari téren. Maga a tömény információ. (Istenem, mennyi embernél tapasztalom, hogy nincs tisztában az információ fogalmával!)

Több nem is kell. Minden egyéb szó fölösleges. 65 db karakter, és minden benne van, amire szükségem van. Hogy tudjam, mi a teendőm.

Szerencsém is van (minden rosszban van valami jó): a BKV sztrájk miatt a szokásosnál korábban értem be a munkahelyemre, tehát némileg hamarabb szabadulhatok. Épp jó lesz, hogy még odaérjek a sűrűjébe.

Idő van. Kapom össze magam, és tűzök lefelé a Jászaira. Ahogy leszállok, kukkolok mindenfelé (kissé késésben vagyok): hol, merre látok “magunkfajtákat“? A téren látok egy kisebb csoportosulást. A szokásos(?) fekete kép: fekete bakancs, fekete öltözet – ők minden bizonnyal a túlpartiak. Magyar nyilak vagy gárdisták – mindegy. És a bizonyság: ott van tomcat közöttük, vállán böhöm filmkamera. Élvezkedik. Odébb pár fős rendőri csoport látható készültségben. Kamerás ember viszont van bőven – filmes, fotós. Ott sertepertélnek, vadászlesen. Egyébként a többiek bámészkodóknak látszó emberek. Na. Már megint egyedüli ellentüntető leszek itt is, mint a Hősök terén, március 29.-én? Téblábolok. Tomcat, vállán a böhöm kamerája, kéjjel nyilatkozik egy másik kamerásnak. Közelebb mégse merek menni a csoporthoz, hogy halljam – ennyire nem vagyok bátor. Egyedül.

[A fotómasinám hiányzik piszkosul, félembernek érzem magam. Istenem, micsoda képanyagnak való! Az élet kegyetlen. Jó két hete van szervizben. Ennyit ígértek. Jobb híján itt helyben felhívom őket telefonon. A hölgy mondja: már tisztítófázisban van. Ebből azt remélem, talán a hétvégével visszakaphatom. A hölgy elhúzza orrom előtt a mézesmadzagot.]

Téblábolok tovább. Kukkolok, fülelek: kik lehetnek itt magunkfajták? Ciki lenne egy olyan kérdés: tessék mondani, ellentüntető tetszik lenni, vagy magyarok nyila?

Ha egy (nem formaruhás) túlparti szimpatizánst szólítanék meg: tessék mondani, merre vannak az ellentüntetők?

Tipródom. Próbálkozom a 6. érzékemmel. Végül mégiscsak megszólítok valakit, aki legkevésbé tűnik magyar nyílnak. Ő se tud sokat, mutogat a Hollán utca irányába, arra mentek az ellentüntetők. Araszolok hát arrafelé, közben felfigyelek egy srácra, akinek Népszava van a kezében. Ő nem lehet túlparti. Kérdezget valamit a rendőröktől, hegyezem a fülem. Hát, hogy én milyen hülye vagyok. Talán a régi reflexek: a rendőrt nem lehet csak úgy leszólítani. Ezt én is mindjárt megtehettem volna. A fiatalembert eligazítják, ők is a Hollán felé mutogatnak. A fiú nekiiramodik, én utána.

Gőzöm nincs, hol a jegyiroda, megyek az ösztöneim után. Meg a fiú után.

Egyszercsak a nevemet kiáltja valaki. Még nincs rajtam a látó szemüvegem, és hát nem én vagyok az egyetlen Evitae a világon. De mégiscsak nekem szólt valaki, mert máris jön felém: jé, az Egond!

_____________________________________________________________
Kapcsolódó postok:

(*) Ez az írás egy régi blogomban jelent meg, mely már nem található meg a Web-en, mivel az akkori blogszolgáltatók, a Kapcsolat.hu gazdái a website legutolsó (és egyben sokadik) inkompatibilis átalakítása során nem tartották fontosnak, hogy a felhasználók által több éven át feltöltött gazdag, sőt magas információ- és dokumentumértékű tartalmakat legalább archivált állapotban az e-utókor számára továbbra is elérhetővé tegyék.

Szerencsére abban az időben már eljutottam a politikai tájékozottságom olyan szintjére, hogy ne bízzak meg azokban, akiket korábban, politikai szüzességem idején, balga fejjel a “mieinknek” hittem, ezért a postjaim nagy részét rendszeresen elmentettem (esetleg egy másik helyen vezetett blogomban is publikáltam a klónját.) Így  lehetőségem van a sok évvel korábban született gondolataimat ill. az összegyűjtött információkat megmenteni az e-nyészettől. És mert ezek a régi mondanivalóim sok év távlatából is aktuálisak, sőt egyre inkább, ezért úgy döntöttem, e blogomban nyitok egy archívumot, és abban újra publikálom őket – az eredeti publikálás időpontját megőrizve. Egyúttal magam számára is érdekes megfigyelni, hogy az évek során hogyan változott meg a stílusom.

Mivel azóta a kedvezőtlen magyarországi társadalmi-politika folyamatok tartósan olyan irányba haladnak, hogy már nem tanácsos valós, ill. kapcsolati háló felderítésére alkalmas nickneveket, sem linkeket publikus felületen megjelentetni, ezért a post szövegében az ilyen neveket kicseréltem, ill. a linkeket megszüntettem, és leszürkített színnel jelöltem. Egyéb vonatkozásban a szöveg mindenben egyező az eredetivel, a nem személyes kapcsolatra utaló linkeket megtartottam még akkor is, ha már a weboldalt kihúzták alóluk. Természetesen az adatgyűjtő-felderítő – fizetett vagy hobbi-ügynökök – számára még így is tartalmazhat olyan infókat, melyek a munkájukhoz hasznosak lehetnek. De legalább dolgozzanak meg érte. Nem igaz, Kedves Olvasóm?

%d blogger ezt kedveli: