eVitae

Nem mondhatom el senkinek

Címke archívum: kapcsolat.hu

Baloldal, ha lenne…

2010.05.29.(*) Verbálbaloldaliak, látványbaloldaliak, megélhetési baloldaliak – persze vannak. Helyette.

Ha lenne baloldal Magyarországon, akkor most ott lenne a Kossuth téren (http://www.hirextra.hu/2010/05/29/mienk- itt-a-ter-orbanek-a-nep-kozott),  és tiltakozna a törvényszegő parlamenti választások eredménye ellen, tiltakozna az illegitim parlamentbe került illegitim újnyilas párt ellen, tiltakozna az illegitim kormány ellen (http://antifa-hungary.blogspot.com/2010/ 05/2010-parlamenti-valasztasok.html ).

Igaz, hogy ilyen választások egyáltalán megtörténjenek, a baloldal nem hagyná.

Ha lenne…

De mert Magyarországon baloldal nem létezik, hát róla szó se essék.

Talán, majd egyszer, valamikor, a távoli jövőben…

Talán…

Akkor majd beszélhetünk róla.

Ha lesz.

________________________________________________

Az írás (kommentekkel együtt) az eredeti megjelenés helyén, a néhai kapcsolat.hu-n:

Baloldal_ha_lenne

(*) Ez az írás egy régi blogomban jelent meg, mely már nem található meg a Web-en, mivel az akkori blogszolgáltatók, a Kapcsolat.hu gazdái a website legutolsó (és egyben sokadik) inkompatibilis átalakítása során nem tartották fontosnak, hogy a felhasználók által több éven át feltöltött gazdag, sőt magas információ- és dokumentumértékű tartalmakat legalább archivált állapotban az e-utókor számára továbbra is elérhetővé tegyék.

Szerencsére abban az időben már eljutottam a politikai tájékozottságom olyan szintjére, hogy ne bízzak meg azokban, akiket korábban, politikai szüzességem idején, balga fejjel a “mieinknek” hittem, ezért a postjaim nagy részét rendszeresen elmentettem (esetleg egy másik helyen vezetett blogomban is publikáltam a klónját.) Így lehetőségem van a sok évvel korábban született gondolataimat ill. az összegyűjtött információkat megmenteni az e-nyészettől. És mert ezek a régi mondanivalóim sok év távlatából is aktuálisak, sőt egyre inkább, ezért úgy döntöttem, e blogomban nyitok egy archívumot, és abban újra publikálom őket – az eredeti publikálás időpontját megőrizve. Egyúttal magam számára is érdekes megfigyelni, hogy az évek során hogyan változott meg a stílusom.

Mivel azóta a kedvezőtlen magyarországi társadalmi-politika folyamatok tartósan olyan irányba haladnak, hogy már nem tanácsos valós, ill. kapcsolati háló felderítésére alkalmas nickneveket, sem linkeket publikus felületen megjelentetni, ezért a post szövegében az ilyen neveket kicseréltem, ill. a linkeket megszüntettem, és leszürkített színnel jelöltem. Egyéb vonatkozásban a szöveg mindenben egyező az eredetivel, a nem személyes kapcsolatra utaló linkeket megtartottam még akkor is, ha már a weboldalt kihúzták alóluk. Természetesen az adatgyűjtő-felderítő – fizetett vagy hobbi-ügynökök – számára még így is tartalmazhat olyan infókat, melyek a munkájukhoz hasznosak lehetnek. De legalább dolgozzanak meg érte. Nem igaz, Kedves Olvasóm?

Tarka mese

2008.10.07.(*) ATarka Magyar 2008vagy: szín_lelés.

Nem vagyok egy könnyen döntős ember, de amit közel 1 hónapon keresztül átéltem a Tarkások levlistáján, olyan mérvű tipródást még nem éltem meg.

Valamikor augusztus elején jelentkeztem az `Összefogás az erőszak ellen` mozgalomba, mint abszolút független civil: mint magánember. Azután segítettem őket tanáccsal, a tervezett Tarka Magyar! demonstrációhoz szóralapot gyártani, osztani ezerrel, mert úgy gondoltam, hogy ez a civil mozgalom mégiscsak jó dolog.

Igen, voltak fenntartásaim. A hivatásos (= bejegyzett, állami és egyéb támogatásokban részesülő civil szervezekben `dolgozó`) civileknek már régesrég rá kellett volna ébredniük, hogy fontos tennivalójuk lenne: hogy a gyűlöletkeltő, kirekesztő, fasisztiod eszmék előbb lopakodva, majd egyre nyíltabban, már a mindennapi életet átitatva – jogszoltáltatástól háborítatlanul tűrve – váltak hétköznapi, `elfogadott` uszítássá, izgatássá, lázítássá, és végül magától értetődően fordultak rendszeres, tettleges, erőszakos félelemkeltéssé, vandalizmussá, köznyugalom elleni bűncselekménnyé*, továbbra is anélkül, hogy az ország hivatalos intézményei – parlament, képviselők, önkormányzatok, politikusok, jogalkotók, jogalkalmazók, közjogi méltóságok – bármi közös tennivalót találtak volna maguknak e tendencia megfékezésében. Ez a tendencia már 10-20 éve világosan látható – annak, aki látni akarja. És az is világosan látható, hogy a hivatalos intézményekre hiába várunk. Ilyen helyzetben nincs más lehetőség, mint hogy a civil társadalom próbál valamit tenni: egyre erősebb nyomást gyakorolni azokra, hogy tegyék végre a dolgukat, hiszen azért fizetjük őket.

És a civil szféra nem mozdult. Nem mozdult akkor, amikor még könnyebben lehetett volna: idejében. Ehelyett szépen hagyták odáig jutni a dolgokat, amikor már a mindenkit megillető alkotmányos jog, az egyik alapvető szabadságjog: a gyülekezési jog zavartalan gyakorlása csak azok kiváltsága lett, akik egyre szervezettebben, magabiztosabban uszítanak, köztulajdont rombolnak, gyűlöletet, félelmet keltenek. Hiába kötelezi törvény* a Magyar Köztársaságot arra, hogy mindenki számára biztosítsa ezt a jogot, a Magyar Köztársaságot `üzemeltető` hivatalos szervek nem akarnak e törvénynek érvényt szerezni minden állampolgár számára, tehát még diszkriminálnak is.

A civil szféra legalább 10-15 év késésben van. Legutóbb a Melegfelvonuláson történtek `ürügyén` lett volna alkalma egy azonnali gyors, karakán lépésre. Nem tette. És (előre kiszámítható módon) nem tette egyetlen párt, egyetlen politikus, egyetlen képviselő, egyetlen jogalkalmazói intézmény, egyetlen közjogi méltóság, egyetlen közéleti személyiség sem – a miniszterelnököt kivéve. Az összes többi miért nem tette? Mire vártak még? Mire várt a civil szféra? Minek kellene még történnie, hogy megmozduljanak végre? Tényleg véráldozat? Mennyi?

Már rég túl vagyunk azon, hogy hangzatos, fennkölt szavakkal ítéljük el a jelenséget, hogy konferenciákon, zártkörű beszélgetéseken okos képpel bölcs dolgokat mondogassunk egymásnak, egyetértően bólogassunk, jóízű szörnyülködések közepette.
Már rég túl vagyunk azon, hogy valamiféle illuzórikus, utópiás abszolút szeretet, béke, humanizmus jegyében hirdethetnénk, hogy összeborulhat a tigris és a szelíd őz.
Lustaság, kényelem, érdek, haszon latolgatása – ezekre nincs mentség. Ha van valamire, az legfeljebb a félelem. A gyávaságon nehéz úrrá lenni.
Gyurcsány Ferenc láthatta: hiába vár.

Hiába mondta Május elsején, hogy `Szerveződjetek!`.

Hába mondta a Békenapon a Duna parton (2008.05.09.): `Azt kérem, hogy szerveződjetek! Azt kérem, hogy cselekedjetek! Azt kéri az ország, hogy vállaljátok a Köztársaság demokratikus progresszív hagyományainak továbbvitelét, és ha kell, akkor küzdjetek meg ezért.`

Ugyan mit tehetne mást, ha miniszterelnökséggel verte meg a sors? Mondta egyszer. Mondta kétszer. Talán többször is, de azokat én nem hallottam. A baj az, hogy mások se. A baj az, hogy mások az előbbieket se hallották. Meg.
Mert: semmi. A jobbpartiak, esetleg parttalanok, esetleg a megélhetési balpartiak: hja, nehogy már azt tegyük, amit a Gyurcsány mond! Inkább jöjjön egy kis fasizmus! A balpartiak – ó igen, az én kedves parttársaim. Ó istenem, ők meg azt se tudják, mi az a szervezés. Még. Pláne öntevékenyen.
És jött a Melegfelvonulás (2008.07.05.). Minden előre kiszámítható volt. Aztán sokan nem győztek úgy tenni, mint akik meg vannak döbbenve. És jó ideig hálás témát nyújtott nekik, lehetett médiaszerepelni rogyásig.
Egyedül Gyurcsány Ferenc volt, aki azon melegében meglépte, amit tudott.

Konkrétat, kézzelfoghatót. Minden más politikus, közjogi méltóság hivatali kötelességből elszónokolta felháborodását, meg hogy elítéli, meg hogy tenni kéne valamit. Másoknak. Nesze, semmi, fogd meg jól. Csak az a baj, hogy ez a semmi nagyon drága. Az ország fizeti az árát. Pontosabban: az istenadta nép.
És a miniszterelnök az istenadta nép helyett is mondta: `betelt a pohár!` Meghirdette az új Magyar Chartát(2008.07.06.): `az nem a baloldalról és a jobboldalról, nem a pártokról, nem a szervezetekről szól, hanem arról a milliónyi polgárról, akinek elege van abból, hogy egy pár ezres, rendkívül erőszakos csoport mondja meg, mit lehet tenni, és mit nem. Közösen meg kell védeni a demokratikus Magyarországot, mert az intézményrendszer és a szabályok láthatóan nem nyújtanak védelmet.`
Összehívta a közjogi méltóságokat: Sólyom László köztársasági elnököt, Szili Katalint, az Országgyűlés elnökét, Paczolay Pétert, az Alkotmánybíróság elnökét és Kaposvári Bertalant, a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesét. Előre borítékolható volt: hiába (2008.07.11.). Nem érezték magukénak a problémát. Az ő poharukat vajh mi töltheti meg? Vér? Vagy az se? Inkább egy kis fasizmus, mint Gyurcsány? Az, ami a melegfelvonuláson történt, és ezután történni fog – számukra nincs, nem lesz, nem lehet felmentés.
Ahogy a megbeszélés végeztével egy szál maga állt ki a miniszterelnök a sajtó elé… tökéletes szimbólum: magára hagyták. Ott lett volna a helye mind a négynek. Nem mögötte, hanem mellette. Igen, ez is csak azt jelentheti: inkább elvannak egy kis fasizmussal, mint Gyurcsánnyal. Nincs, nem lehet számukra felmentés!

És ezután, mindenfelől össztüzet nyitottak a Chartára. Hogy politikai haszonlesés, tőkekovácsolás. És mi akadályozta meg a többieket, hogy tegyenek valamit? Nem most, nem júliusban, hanem már 1, már 2 éve? Vagy még előbb? Az idő felgyorsult. És gyorsul. Amíg ők (a többiek) azt mérlegelik, hogy mit és hogyan is kéne reagálniuk 1-1 ilyen erőszakhullámra, hogy a legtöbbet profitáljanak belőle, majd egyszer csak arra ébrednek (valahol), hogy egy jó kis diktatúra lopakodott be észrevételenül. És nem kommunista. Hát nem tudom, létezik-e még a világon ilyen rövidlátó országvezetői, politikusi garnitúra, mint nálunk.

És akkor hirtelen felbukkantak a semmiből a civilek. Először augusztus elején, a Roma Holokauszt megemlékezésen hallottam róluk. Majdnem egy hónap elteltével a melegfelvonulás után, a Charta meghirdetése után. Persze nyilván nekik kevesebb eszközük van a hírverésre, mint a miniszterelnöknek – lehet, hogy már régtől fogva szerveződtek, csak nem tudtunk róla. No meg hát a nyár ugye, a nyaralások ideje. (A nyarat csak a szélsőjobbosok használják szervezésre, akik a jövőjüket építik. A többiek romjain.)

A miniszterelnök ugyan tárgyalt a civilekkel még mindjárt a kezdetekkor, hogy együtt kéne küzdeni az erőszak ellen, mert hát ez közös ügy, és együtt talán hatékonyabb, meg ilyesmi. És akkor talán a civilek is hamarabb kaptak volna nagyobb médiavisszhangot – de hát ők az abszolút politikamentesség illúzióját (ürügyét?) fenntartva visszautasították az együttműködést. Meg hát különben bizonyára ők is inkább úgy voltak vele, mint országvezető politikusaink, hivatalnokaink: inkább egy kis fasizmus, mint Gyurcsány. No meg a Charta célja nyilván nem lehet más, mint politikai tőkekovácsolás. Pláne, ha Gyurcsány hirdeti. Talán, ha más… mondjuk Orbán Viktor, esetleg Sólyom László – akkor talán nem annyira.

No mindegy, ami van, abból kell gazdálkodni: csatlakoztam. Szeptemberben felgyorsultak a civilek is. ( Véget értek a nyaralások. No meg hát ugye a Charta teremtett egy kis versenyhelyzetet.)
A Charta demonstrációján már osztottam a szórólapjukat, mondván, hogy ugyanaz a célja mindkettőnek. És így is gondoltam. Mindaddig, mígnem a mezei tagok előtt is megnyitották a levlistán keresztüli kommunikáció lehetőségét. Onnantól kezdve csak kapkodtam a fejemet, hogy hova is kerültem.

Naponta, mit naponta, óránként gondoltam: igen, nem – abbahagyom, folytatom – megyek, nem megyek.

Hihetetlen viharok dúltak a tagok között – és bennem. Olyanokat mondtak, hogy többször keményen lepadlóztam. Ráadásul ott volt a felelősség is: én kezdeményeztem egy közösségi portálon az eseményt, és győzködtem addig az embereket a részvételre, a jelentkezésre. Most mit mondjak nekik? Mit tanácsoljak, ha én magam sem tudom?
Az utolsó napokban is billegett még a mérleg. Végül Gyurcsány Ferenc döntése az én dilemmámat is eldöntötte. Ha ő megy – mindennek ellenére, mégis, akkor nekem, nekünk is menni kell.
Mindennek ellenére, mégis.

_______________________________________________________________________

* Lásd: Köznyugalom elleni bűncselekmények: 1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről

** Lásd: 1989. évi III. törvény a gyülekezési jogról: `1. § A gyülekezési jog mindenkit megillető alapvető szabadságjog, amelyet a Magyar Köztársaság elismer, és biztosítja annak zavartalan gyakorlását.`

(*) Ez az írás egy régi blogomban jelent meg, mely már nem található meg a Web-en, mivel az akkori blogszolgáltatók, a Kapcsolat.hu gazdái a website legutolsó (és egyben sokadik) inkompatibilis átalakítása során nem tartották fontosnak, hogy a felhasználók által több éven át feltöltött gazdag, sőt magas információ- és dokumentumértékű tartalmakat legalább archivált állapotban az e-utókor számára továbbra is elérhetővé tegyék.

Ez az írás azt is mutatja, hogy akkor még némiképp hittem, vagy inkább reméltem, hogy Gyurcsány Ferenc tényleg az, aminek látszik.

Szerencsére abban az időben már eljutottam a politikai tájékozottságom olyan szintjére, hogy ne bízzak meg azokban, akiket korábban, politikai szüzességem idején, balga fejjel a “mieinknek” hittem, ezért a postjaim nagy részét rendszeresen elmentettem (esetleg egy másik helyen vezetett blogomban is publikáltam a klónját.) Így lehetőségem van a sok évvel korábban született gondolataimat ill. az összegyűjtött információkat megmenteni az e-nyészettől. És mert ezek a régi mondanivalóim sok év távlatából is aktuálisak, sőt egyre inkább, ezért úgy döntöttem, e blogomban nyitok egy archívumot, és abban újra publikálom őket – az eredeti publikálás időpontját megőrizve. Egyúttal magam számára is érdekes megfigyelni, hogy az évek során hogyan változott meg a stílusom.

Mivel azóta a kedvezőtlen magyarországi társadalmi-politika folyamatok tartósan olyan irányba haladnak, hogy már nem tanácsos valós, ill. kapcsolati háló felderítésére alkalmas nickneveket, sem linkeket publikus felületen megjelentetni, ezért a post szövegében az ilyen neveket kicseréltem, ill. a linkeket megszüntettem, és leszürkített színnel jelöltem. Egyéb vonatkozásban a szöveg mindenben egyező az eredetivel, a nem személyes kapcsolatra utaló linkeket megtartottam még akkor is, ha már a weboldalt kihúzták alóluk. Természetesen az adatgyűjtő-felderítő – fizetett vagy hobbi-ügynökök – számára még így is tartalmazhat olyan infókat, melyek a munkájukhoz hasznosak lehetnek. De legalább dolgozzanak meg érte. Nem igaz, Kedves Olvasóm?

Magánszám / Hollán utcai flashmob III.

masks2008.04.07. (*) Ahol a magán(y)ügy és a közügy összeér: a kamera két oldalán.

Ácsorgunk, ácsorgunk rendületlenül, dacára a felszólításnak szánt szövegeknek, hogy most mi itten nem vagyunk bejelentve, mint demonstráló tömeg, hát oszolni kéne. Hát, én ehhez nem tudok szólni, tekintettel arra, hogy gőzöm nincs, ki és hogyan kezdte el szervezni. Hihető – a jelek erre vallanak – mi csak úgy spontán gyülekeztünk és ezt azóta is tesszük. (Mi is lehet a spontán gyülekezésre vonatkozó törvénnyel?)

Egyébként akár mozielőadásra is várhatnánk itt a mozi előtt – egy nagyon menő filmre, amire ilyen nagy a kereslet. Pláne, hogy a tömegben filmrendezők és egyéb hivatásos és amatőr kultúremberek is vannak szép számmal.

Így aztán állunk, nézgelődünk és csevegünk. Nem beszélve arról, hogy még mindig sehol az “előadás díszvendége”, a “fekete sereg”. (Fekete országot rémálmodom én.) Lehet, hogy csak arra vár pár méterrel odébb, hogy szabad legyen a pálya. Pl. egy újabb molotov koktélozáshoz. Így aztán állunk, esetleg téblábolunk egy helyben rendületlenül: őrzők vagyunk, vigyázunk a strázsán.

Egyszer csak előttem terem két fiatal fiú (bocsánat, ha netán olvasnának: mondhatnék férfit is, de hát az évszámaim felől nézve mégis inkább fiúknak látom őket), egyik kezében kis filmkamera. Egy pillanatig nem gondolok semmi rosszra, talán valami infót kérnek tőlem: ugyan mondanám már meg, hogy mire ez a nagy tömeg, mi történt, meg hogy egyáltalán. Aztán nagyon udvariasan bemutatkoznak: az Indextől vannak, és most kérdezni szeretnének tőlem ezt meg azt, amit ők felvennének. Az Index számára. Nincs idő alaposabban átgondolnom, de hát mi titkolnivalóm lehetne, ennyi kamera közül már akárhány rögzíthetett amúgy is. Jó, tessék. Kérdezzen.

[Azt ugyan nem egészen látom át, hogy ehhez minek feltétlenül két ember. Még ha az egyik tartaná a mikrofont, vagy mondjuk jegyzetelne, a másik meg a kamerát… Persze én ehhez nem értek. Viszont sehol se látom a sminkest, esetleg a fodrászt, öltöztetőt, ilyesmit. Még egy súgó se ártana. Hogy lehet csak így natúr rástartolni egy emberre? Nem is értem, miért szúrtak ki, mikor annyi ember van itt, pláne fiatalok. Lám: engem, ha riporter lettem volna, a fiatalok izgattak volna inkább, hogy miért is vannak itt. Merthogy őket lehet leginkább nélkülözni ilyen rendezvényeken – azon a kevésen, ami egyáltalán van.]

És kérdez: ugyan mondanám már meg, hogy mire is ez a nagy tömeg, mit történt, meg hogy egyáltalán. (A másik meg szinte a számba dugja az egész kamerát, és igazán ez zavar – mindig is szerettem távolságot tartani. Így aztán nem is tudok a kamerába nézni, pedig úgy kéne – de nincs meg a kellő látótávolság, bandzsítással meg ne rontsam a rólam alkotott képet. Meg a szememet. Ha még lehet egyáltalán. ) Épp elkezdeném mondani, amit nyilván ők is, én is, és mindenki tud már a hírekből: tk. az előzményeket – hiszen valahol el kell kezdeni a mondókát. De valami gixer van a kamerával – tán nincs bekapcsolva 🙂 – egy kis technikai igazítás, és újra: csapó. Újrakezdjük a “jelenetet”, ismét a kérdés, majd a választ kezdem megint. [Halványan meglegyint a sejtés: milyen érzés lehet egy filmforgatáson egy szereplőnek folyvást újrakezdenie egy szöveget.]

No egy szó, mint száz, próbáltam valamennyire épkézláb gondolatokat valamennyire épkézláb szavakba önteni. Nem vagyok gyakorlott kamera-alany (mint pl. tomcat), mondhatnám azt is, ha nagyzolni akarnék: ez az első “interjúm” 🙂 Aztán újabb kérdés: mit gondolok tomcatről. Na, jótól kérdi. Mondom, amit már régóta hiszek: Tendencia. (És a történések csak tovább erősítik e hitemet.)

Összességében (egy introvertálttól meglepő módon) elég sokat beszélek – ebből jó esetben ha töredéket hasznosítanak. Talán lesz benne használható részlet.

Miután kikapcsolták a kamerát, már fesztelenebb vagyok. Mivel még nem mentek odébb, hangosan tépelődök: hát nem tudom, a nyilvánosság miatt nem kell-e majd ezután félnem? Hiszen hallok innen-onnan fenyegetésekről. Mondják: ugyan, nem kell aggódni. Naja. Nem az ő arcuk kerül ki az Indexre. Meg mégiscsak felvetem: miért is rakták ennyire az arcomba a kamerát, hogy majd bekaptam. Logikus válasz: a mikrofon miatt, ami a kamerával egybeszabott. [Hát igen, igen, majd jól el lesz torzulva a képem egy ilyen közeli felvételen. Bár, ha belegondolok, így legalább a kamerára lehet fogni azt is, ami pedig nem is miatta van 🙂 Meg hát hogyan fogok kinézni ilyen nyúzottan, egy napi robot végén, kialvatlanul? Ha tudom, előbb elmegyek fodrászhoz, kozmetikushoz, plasztikai sebészhez, meg ilyesmi…]

Magamban azon is töprengek, hogy nem igazítják-e hozzá az arcomhoz a szöveget is: nem torzítják-e el azt is. Hiszen lehet úgy összevágni, hogy nem az jön ki belőle, amit mondtam. Az Indexszel kapcsolatban (is) vannak fenntartásaim.

Meg se merem keresni, nézni a cikket, a videót – aggódom, mi lett belőle(m).

No persze, itt nem az én személyem a fontos, vasorrú bábaként is vállalnám az arcom, mert sokkal-sokkal fontosabbról van szó: a jövőnkről, gyerekeink, unokáink, az ország jövőjéről.

Igazán a lényeget nem mondtam, de hát mindig utólag jutnak az ember eszébe a legjobb mondatok. Hogy miért is vagyunk itt. Persze: mindenki tudja, ők is, és tudom, hogy tudják, nyilván tudja majd a cikk olvasója, a videó nézője is. De nem ártott volna mondani – minden eshetőségre (bár nem biztos, hogy benne hagyták volna, de mégis): ha az egész törvényes intézményrendszer, a jogszolgáltatás (rendőrségtől kezdve a bíróságig) a szélsőjobbos, ordas eszmék újjászületését támogatja – még ha akár indirekt, implicit, hallgatólagos módon is* (bűnösök közt cinkos, aki néma) egymás után sorolhatjuk a példákat rá – akkor mit lehet mást tenni, mint “jogellenesen(?)” gyülekezni, tiltakozni – “őrizni” valamit, amit másképp nem lehet.

Nem lehet?

_____________________________________________________________

* Hiszen vannak megfelelő törvények, csak épp nem óhajtják őket alkalmazni, kellően értelmezni a Jogszolgáltatás Istenei. (A köznyugalom elleni bűncselekmények, 268. § – 273. §, jogiforum.hu)

_____________________________________________________________
Kapcsolódó postok:

(*) Ez az írás egy régi blogomban jelent meg, mely már nem található meg a Web-en, mivel az akkori blogszolgáltatók, a Kapcsolat.hu gazdái a website legutolsó (és egyben sokadik) inkompatibilis átalakítása során nem tartották fontosnak, hogy a felhasználók által több éven át feltöltött gazdag, sőt magas információ- és dokumentumértékű tartalmakat legalább archivált állapotban az e-utókor számára továbbra is elérhetővé tegyék.

Szerencsére abban az időben már eljutottam a politikai tájékozottságom olyan szintjére, hogy ne bízzak meg azokban, akiket korábban, politikai szüzességem idején, balga fejjel a “mieinknek” hittem, ezért a postjaim nagy részét rendszeresen elmentettem (esetleg egy másik helyen vezetett blogomban is publikáltam a klónját.) Így lehetőségem van a sok évvel korábban született gondolataimat ill. az összegyűjtött információkat megmenteni az e-nyészettől. És mert ezek a régi mondanivalóim sok év távlatából is aktuálisak, sőt egyre inkább, ezért úgy döntöttem, e blogomban nyitok egy archívumot, és abban újra publikálom őket – az eredeti publikálás időpontját megőrizve. Egyúttal magam számára is érdekes megfigyelni, hogy az évek során hogyan változott meg a stílusom.

Mivel azóta a kedvezőtlen magyarországi társadalmi-politika folyamatok tartósan olyan irányba haladnak, hogy már nem tanácsos valós, ill. kapcsolati háló felderítésére alkalmas nickneveket, sem linkeket publikus felületen megjelentetni, ezért a post szövegében az ilyen neveket kicseréltem, ill. a linkeket megszüntettem, és leszürkített színnel jelöltem. Egyéb vonatkozásban a szöveg mindenben egyező az eredetivel, a nem személyes kapcsolatra utaló linkeket megtartottam még akkor is, ha már a weboldalt kihúzták alóluk. Természetesen az adatgyűjtő-felderítő – fizetett vagy hobbi-ügynökök – számára még így is tartalmazhat olyan infókat, melyek a munkájukhoz hasznosak lehetnek. De legalább dolgozzanak meg érte. Nem igaz, Kedves Olvasóm?

Sokan voltunk / Hollán utcai flashmob II.

masks2008.04.07. (*) Végre, végre, végre! A szememnek is alig hiszek! Lehetséges? Hogy ennyien vagyunk, “mifajtánk”? Ó, mióta vártam, vágytam már rá, sírtam – haragudtam érte!

A Egond úgy tesz, mint aki örül nekem, én tényleg 🙂

Kérdez egy butaságot: mi dolgom erre. Én egy másik butasággal felelek: kéremszépen, én ellentüntetni jöttem. És keresem az ellentüntetőket. De talán ketten már leszünk. (Akkor még nem láttam be a Hollán utcába).

Sőt, előkerül Ereske. Pár pillanatra. De addigra már hihetetlen látvány tárult a szemem elé. Ó istenem! Álmodom. (Ennek van is realitása, mert keveset aludtam az éjjel.) Mindegy: ha álom is, de szép. A Hollánba már be se lehet menni, ahol a trolik fordulnak, a kereszteződésben sok-sok ember, és igen, akármilyen álomszerű, de mégis valóság: Mindannyian “mifajtánk”. Korábbról már ismert arcok, néhány “híres ember” is feltűnik itt-ott. Némelyiknél nem tudom a nevet az arccal párosítani, de mindegy. Látom Rózsa Pétert, Buda Pétert, egy rém csapzott őszes-hosszú hajú híres embernek látszó emberkét nyüzsizni, kiderül, ő Dettre Gábor filmrendező. (De az arca, tekintete, tiszta, rendezett – mintegy a hajának ellenpólusaként.) De látok mindenféle embert: időset, fiatalt, férfit, nőt vegyesen, de közös dolog sugárzik belőlük: az összefogás ereje, igazságuk hite, bátor elszánásuk, szavakkal nem is megfogható [jaj, a fotómasinám, jaj de kár hogy nincs a kezemben!], egyszerűen el se hiszem ezt az egészet, ha nem látom.

Nyilak, gárdások sehol. Nem mintha hiányzana. Próbálom érteni a helyzetet: az a tömeg (igen! végre tömeg!) összezárva (alig lehet bárhova is lépni, a járda tele, az úttest tele, pedig hát a trolinak járnia kéne – a rendőrök ezt próbálják lehetővé tenni úgy-ahogy), egyszerűen fizikai mivoltában teszi lehetetlenné, hogy oda nyilak-gárdások bejussanak. Megpróbálniuk is reménytelen. Csak nem az a maroknyi fekete sereg van, amit a Jászain láttam? Hát az nem sok. Ne is legyen.

Tovább próbálkozom tájékozódni, hogy most akkor mi van, mi lesz. Végre megtudom a jegyiroda helyét (az Odeon Lloyd mozival szemben) – alig látszik a tömegtől. Hát mindegy. A lényeg: itt vagyok. A tömeg része. Nem szeretem a tömeget. Egyébként. De hát ez más. Amikor ennyi ember azért préselődik ide, mert ugyanazt hiszi, vallja, akarja… és valami még érződik a levegőben. Valami olyasféle, mintha valaki sokáig nem tudna, nem akarna, nem merne kimenni a napfényre, aztán egyszer csak mégis kilép, és ráadásul nem egyedül, nem is ketten, hanem sokan, nagyon sokan – valami megkönnyebbülés, felszabadultság, hogy végre, végre megtettük az első lépést!

Igen, egyszerűen, röviden: sokan voltunk.

Azt azért nem mondanám, hogy elegen.

Ilyen ügyért kiállók soha nem lehetnek elegen.

Csak többen. Még többen.

Még, még, még!

_____________________________________________________________
Kapcsolódó postok:

(*) Ez az írás egy régi blogomban jelent meg, mely már nem található meg a Web-en, mivel az akkori blogszolgáltatók, a Kapcsolat.hu gazdái a website legutolsó (és egyben sokadik) inkompatibilis átalakítása során nem tartották fontosnak, hogy a felhasználók által több éven át feltöltött gazdag, sőt magas információ- és dokumentumértékű tartalmakat legalább archivált állapotban az e-utókor számára továbbra is elérhetővé tegyék.

Szerencsére abban az időben már eljutottam a politikai tájékozottságom olyan szintjére, hogy ne bízzak meg azokban, akiket korábban, politikai szüzességem idején, balga fejjel a “mieinknek” hittem, ezért a postjaim nagy részét rendszeresen elmentettem (esetleg egy másik helyen vezetett blogomban is publikáltam a klónját.) Így lehetőségem van a sok évvel korábban született gondolataimat ill. az összegyűjtött információkat megmenteni az e-nyészettől. És mert ezek a régi mondanivalóim sok év távlatából is aktuálisak, sőt egyre inkább, ezért úgy döntöttem, e blogomban nyitok egy archívumot, és abban újra publikálom őket – az eredeti publikálás időpontját megőrizve. Egyúttal magam számára is érdekes megfigyelni, hogy az évek során hogyan változott meg a stílusom.

Mivel azóta a kedvezőtlen magyarországi társadalmi-politika folyamatok tartósan olyan irányba haladnak, hogy már nem tanácsos valós, ill. kapcsolati háló felderítésére alkalmas nickneveket, sem linkeket publikus felületen megjelentetni, ezért a post szövegében az ilyen neveket kicseréltem, ill. a linkeket megszüntettem, és leszürkített színnel jelöltem. Egyéb vonatkozásban a szöveg mindenben egyező az eredetivel, a nem személyes kapcsolatra utaló linkeket megtartottam még akkor is, ha már a weboldalt kihúzták alóluk. Természetesen az adatgyűjtő-felderítő – fizetett vagy hobbi-ügynökök – számára még így is tartalmazhat olyan infókat, melyek a munkájukhoz hasznosak lehetnek. De legalább dolgozzanak meg érte. Nem igaz, Kedves Olvasóm?

Mennem kellett / Hollán utcai flashmob I.

masks2008.04.07. (*) Ismét ellentüntetésre készülök. Megyek akkor is, ha egyedül leszek. Mint legutóbb a gárdaavatáson. [Igaz: Egond lelőtte előlem a témát. De talán nem baj. Legalább több nézőpontból tudjuk láttatni a történteket a Kedves Kapocstársakkal. Akik nem jöttek. Akik nem jöhettek.]

Először a NOL.hu-ról értesültem: Nyilasok gyújtogattak Újlipótvárosban, 2008.04.05. Innen megtudom a térbeli koordinátát.

Aztán olvastam Egond blogját (Úgy kezdődött, hogy ő visszaütött): az valamit sejtet: “Hétfő délutánra demonstrációt szerveztek a bolt elé.” Tehát balhé várható – innen az időkoordináta adódik, de csak mint intervallum. De hogy kettős megmozdulás lesz, az ebből nem derül ki.

Aztán (még időben) megnézem Emi blogcikkét(Flash mob), ami végre konkrét infókhoz segít az ottani linkek révén. (Újra köszönet érte.) Hogy pontosan mikor, hol, mi lesz. Tehát: megtudom konkrétan, hogy mikor, hova menjek: Ellentüntetés. Találkozó 16:00-16:30 között a Jászai Mari téren. Maga a tömény információ. (Istenem, mennyi embernél tapasztalom, hogy nincs tisztában az információ fogalmával!)

Több nem is kell. Minden egyéb szó fölösleges. 65 db karakter, és minden benne van, amire szükségem van. Hogy tudjam, mi a teendőm.

Szerencsém is van (minden rosszban van valami jó): a BKV sztrájk miatt a szokásosnál korábban értem be a munkahelyemre, tehát némileg hamarabb szabadulhatok. Épp jó lesz, hogy még odaérjek a sűrűjébe.

Idő van. Kapom össze magam, és tűzök lefelé a Jászaira. Ahogy leszállok, kukkolok mindenfelé (kissé késésben vagyok): hol, merre látok “magunkfajtákat“? A téren látok egy kisebb csoportosulást. A szokásos(?) fekete kép: fekete bakancs, fekete öltözet – ők minden bizonnyal a túlpartiak. Magyar nyilak vagy gárdisták – mindegy. És a bizonyság: ott van tomcat közöttük, vállán böhöm filmkamera. Élvezkedik. Odébb pár fős rendőri csoport látható készültségben. Kamerás ember viszont van bőven – filmes, fotós. Ott sertepertélnek, vadászlesen. Egyébként a többiek bámészkodóknak látszó emberek. Na. Már megint egyedüli ellentüntető leszek itt is, mint a Hősök terén, március 29.-én? Téblábolok. Tomcat, vállán a böhöm kamerája, kéjjel nyilatkozik egy másik kamerásnak. Közelebb mégse merek menni a csoporthoz, hogy halljam – ennyire nem vagyok bátor. Egyedül.

[A fotómasinám hiányzik piszkosul, félembernek érzem magam. Istenem, micsoda képanyagnak való! Az élet kegyetlen. Jó két hete van szervizben. Ennyit ígértek. Jobb híján itt helyben felhívom őket telefonon. A hölgy mondja: már tisztítófázisban van. Ebből azt remélem, talán a hétvégével visszakaphatom. A hölgy elhúzza orrom előtt a mézesmadzagot.]

Téblábolok tovább. Kukkolok, fülelek: kik lehetnek itt magunkfajták? Ciki lenne egy olyan kérdés: tessék mondani, ellentüntető tetszik lenni, vagy magyarok nyila?

Ha egy (nem formaruhás) túlparti szimpatizánst szólítanék meg: tessék mondani, merre vannak az ellentüntetők?

Tipródom. Próbálkozom a 6. érzékemmel. Végül mégiscsak megszólítok valakit, aki legkevésbé tűnik magyar nyílnak. Ő se tud sokat, mutogat a Hollán utca irányába, arra mentek az ellentüntetők. Araszolok hát arrafelé, közben felfigyelek egy srácra, akinek Népszava van a kezében. Ő nem lehet túlparti. Kérdezget valamit a rendőröktől, hegyezem a fülem. Hát, hogy én milyen hülye vagyok. Talán a régi reflexek: a rendőrt nem lehet csak úgy leszólítani. Ezt én is mindjárt megtehettem volna. A fiatalembert eligazítják, ők is a Hollán felé mutogatnak. A fiú nekiiramodik, én utána.

Gőzöm nincs, hol a jegyiroda, megyek az ösztöneim után. Meg a fiú után.

Egyszercsak a nevemet kiáltja valaki. Még nincs rajtam a látó szemüvegem, és hát nem én vagyok az egyetlen Evitae a világon. De mégiscsak nekem szólt valaki, mert máris jön felém: jé, az Egond!

_____________________________________________________________
Kapcsolódó postok:

(*) Ez az írás egy régi blogomban jelent meg, mely már nem található meg a Web-en, mivel az akkori blogszolgáltatók, a Kapcsolat.hu gazdái a website legutolsó (és egyben sokadik) inkompatibilis átalakítása során nem tartották fontosnak, hogy a felhasználók által több éven át feltöltött gazdag, sőt magas információ- és dokumentumértékű tartalmakat legalább archivált állapotban az e-utókor számára továbbra is elérhetővé tegyék.

Szerencsére abban az időben már eljutottam a politikai tájékozottságom olyan szintjére, hogy ne bízzak meg azokban, akiket korábban, politikai szüzességem idején, balga fejjel a “mieinknek” hittem, ezért a postjaim nagy részét rendszeresen elmentettem (esetleg egy másik helyen vezetett blogomban is publikáltam a klónját.) Így  lehetőségem van a sok évvel korábban született gondolataimat ill. az összegyűjtött információkat megmenteni az e-nyészettől. És mert ezek a régi mondanivalóim sok év távlatából is aktuálisak, sőt egyre inkább, ezért úgy döntöttem, e blogomban nyitok egy archívumot, és abban újra publikálom őket – az eredeti publikálás időpontját megőrizve. Egyúttal magam számára is érdekes megfigyelni, hogy az évek során hogyan változott meg a stílusom.

Mivel azóta a kedvezőtlen magyarországi társadalmi-politika folyamatok tartósan olyan irányba haladnak, hogy már nem tanácsos valós, ill. kapcsolati háló felderítésére alkalmas nickneveket, sem linkeket publikus felületen megjelentetni, ezért a post szövegében az ilyen neveket kicseréltem, ill. a linkeket megszüntettem, és leszürkített színnel jelöltem. Egyéb vonatkozásban a szöveg mindenben egyező az eredetivel, a nem személyes kapcsolatra utaló linkeket megtartottam még akkor is, ha már a weboldalt kihúzták alóluk. Természetesen az adatgyűjtő-felderítő – fizetett vagy hobbi-ügynökök – számára még így is tartalmazhat olyan infókat, melyek a munkájukhoz hasznosak lehetnek. De legalább dolgozzanak meg érte. Nem igaz, Kedves Olvasóm?

%d blogger ezt kedveli: