Radnóti Menet 2011

Az idén harmadik alkalommal vállalkozik néhány őrült civil a kb. 16 kilométeres táv végig gyalogolására. Idén a Kohányi Társaság a fő szervezője. anchor

Először 2009-ben csatlakoztam a Demokratikus Hálózat fiataljainak vagány kezdeményezéséhez. Szerencsénk volt: gyönyörű napos idő, majdnem nyárias meleg segített bennünket a trappolásban. Jó volt a hangulat, a rendőrségi kocsi szorgalmasan kísérte utunkat. Akkor még nem tudtam, mire vállalkoztam, a végére totál kész voltam. Csak a lábam, bokám, térdem, derekam – vagyis az egész vegetatív szisztémám ment gajra. Ó, mennyire átéreztem a  verssorokat:

Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet,

Az utolsó stációkon már csak ezek a verssorok tartották bennem a lelket, de inkább a két lábamat. És persze az, hogy egy nyolcvan éves, pár évvel korábban szívműtéten átesett férfi mindenkit megszégyenítő ütemben, mindig az élen menetelve tette meg az egész távot. Hát kérem. Hát csak nem lehetek rosszabb mint ő, nem igaz? Ha nem is az élen, ha a vége felé már az összeeséssel is dacolva, de juszt is végigmegyek! Amíg össze nem esem, addig megyek. És mentem, bizony. Különben is: csak a lehetetlent érdemes célul tűzni, ami megvalósíthatónak látszik már mindjárt az elején, mi abban a kihívás, igaz-e? Különben is: csak akkor tudom meg, hogy képes vagyok-e rá, ha megpróbálom. Hát nem, Kedves Olvasóm?

Másnap nem tudtam lábra állni. Harmadnap kezdtem regenerálódni. Hát, nem volt semmi, annyi szent! Még jó, hogy akkor, első alkalommal a problematikus október 23.-ára szerveztük, így az utána következő hosszú hétvégén volt időm visszanyerni a járóképességemet. Igaz, az előny nem jár egyedül, de hátránnyal. Minimum párban. Lásd: október 23.-a különösen 2006 óta a nácik kiemelt akciónapja. Így hát 2009-ben a parcellákhoz a nácik is elzarándokoltak, hiszen a magyar politikai vezetés már a rendszerváltáskor gondoskodott arról, hogy ott nyilas tömeggyilkosok kapjanak állami pénzen díszsírhelyeket, mely állapotokat 20 év mindenfajta színű és vallású kormánya buzgón fenntartott. Így aztán azonnal szemléltető előadást is tarthattuk a 298-as parcella mibenlétéről. A Gójmacsókák a szokásos militáns, fekete, náci-nyilas kellékekhez kísértetiesen hasonló szerkókban, sisakban, csizmában repesztettek, feszítettek, egyáltalán nem magyar, és nem “óccó” terméknek látszó böszme motorjaikon. De még inkább demonstráltak, mutatva: övéké a vár, miénk a lekvár. (Lásd még: nem elég nem nácinak lenni. Nem is kell annak látszani!) anchor

Másodszor, 2010-ben mégis újra nekifogtam. Ráadásul már a szervezésbe is beszálltam. A fiatalok, a Demokratikus Hálózat már nem tanúsított különösebb érdeklődést. Persze, igazuk is van: fiataloknak nem nagy kunszt 16-17 kilométert végig gyalogolni, nem igaz? Öregecskedő nőknek és férfiaknak  – na, nekik igazán nagy kaland ez! De mégis volt pár fiatal az olyan vakmerő, öregecskedő menetelők között, mint jómagam is. Igaz, majdnem megakadályozott legfőbb főnököm, a vegetatív szisztémám: előző este némi láz támadott meg. Tán még reggel, indulás előtt is volt egy kicsike. Rezgett a léc erősen. De hát mit tegyek? Ha már annyi melót belefeccöltem a szervezésbe, mégis csak odamegyek legalább az indulásra, aztán majd meglátjuk, mi lesz.

Ez alkalommal már az előző év tanulságait felhasználtuk: a parcelláig, a tulajdonképpeni startig befelé már nem gyalogoltuk le a két kilométert “bemelegítésképpen”, hanem bizony autókkal vitték be a menetelni vágyókat az arra kevésbé vágyók, ám cserébe minden segítséget megadók – induláskor, sőt később, végig az úton. Így aztán már nem előre elfáradva lódulhattunk neki a 16 – egyes menettársak szerint 18 sőt 25 – kilométernek. Erről a hiedelemről nem lehet őket azóta se lebeszélni, bár ki tudja, lehetséges, hogy a térképek, azon belül is Google Mester térképe kisebbíti a távolságokat, direkt a Radnóti Menet gyalogolói kedvéért. Mert sokat jelent ám a pszichikai momentum. 16 kilométert hallatán mégse érez azonnal az ember a lábában máris súlyokat, mint ahogy 18, pláne 25 hallatán, igaz, Kedves Olvasóm?

Az időjárás 2010-ben már kevésbé volt kegyes, különösen az utolsó szakaszokon, valahol a Bethlen tér környékén kezdett hullani ránk az égből az áldás, eső formájában. De mégse bánt velünk nagyon mostohán az anyatermészet, mert valahogy a gyaloglás során épp a legsűrűbb esőt vagy megelőztük, vagy lehagytuk… ezt már nem tudom biztosan, hiszem azon a szakaszon már erősen érzi a magamfajta öregecskedő, pláne nő-személy, hogy van lába, dereka, nem kicsit, nagyon! Ilyenkor már a magamfajta nem foglalkozik olyan piti dolgokkal, mint eső. Másrészt az indulásnál nagyon elcsúsztuk (ha őszinte akarnék lenni, mondanám: elkúrtuk – de nem akarok) az időt, potom egy egész óra késéssel indultunk, tán még többel.

Ja igen, Kedves Olvasóm, és hát még az én külön bejáratú magánproblémám a lázzal ugyebár. Érdekes módon egyszerűen eltűnt. Talán érezte a vegetatív szisztémám, hogy most úgyse érek rá vele foglalkozni, és inkább visszavonult. Végül is, legalább ebben – eddig (lekopogom) – nem állok rosszul: jól megvagyunk egymással. Én, és a vegetatív szisztémám. Pedig mostanában elég mostohán bánok vele.

Be kell ismernem, a 2010-es Radnóti Menet szervezése, de főleg a kivitelezése nem sikerült jól végül. Végigmentük a 16 kilométert vagy tízen, és ahogy a “szokásos”  végállomáshoz, a Duna-parti Cipőkhöz értünk, ott egy jókora tömeg “fogadott” bennünket. De mert aztán kiderült, hogy valójában nem is igazán vannak tisztában azzal, hogy a megérkezők honnan is érkeznek meg, és miért, hát a tömegben rejlő lehetőség parlagon maradt. A Duna parti “fogadást” szervezők ráadásul még akkor kezdtek bele némi beszédekbe, ráadásul a menetelős hangosbeszélőmre szorultak rá (mert az eső kicsit hazavágta a direkt odaszánt rendes hangberendezésüket), ezért ott kellet még ácsorognom talán fél órát is, miközben a fáradtság miatt már az összeesés szélén billegtem. Az érdekes, hogy az ácsorgást sokkal nehezebb bírni fáradtan, mint mondjuk tovább menni még valahova. Leülni meg nem is volt hova, bár az meg azért lett volna problémás, mert utána rosszabb, nehezebb újra felállni és elindulni.

Így hát a menet szimmetrikusra sikeredett: az eleje és vége is el volt cseszve. Mindegy, mi menetelők mégis elégedettek voltunk: megint megcsináltuk! A vegetatív szisztémámnak is sikeres volt, mert nemhogy a lázam veszett el útközben, hanem érdekes módon – bár a megérkezéskor már alig álltam a lábamon – másnapra majdnem teljesen járóképes voltam, bár az előző évből okulva, előrelátó módon aznapra is kivettem szabadságot. anchor

És íme, itt van az idei, 2011. évi Radnóti Menet. Most még meg is toldották a szervezők kb másfél kilométerrel a Jászai térig, a Radnóti Emléktábláig, talán azért, hogy igaza legyen azoknak a menetelőknek, akik az előző években annyira ragaszkodtak a 18 sőt 25 kilométeres számhoz. De nem, persze, csak viccelek, hiszen ez a menet pontosan most lesz gömbölyű: Radnóti gyilkosainak állami díszsírhelyeitől indulva Radnóti lakóhelyénél, az emléktáblájánál befejezni. Még szerencse, hogy valami Magyar Nők Szövetsége nevű, eddig kevesek által ismert szervezet ilyen botrányt kavart maga körül a rendezvényükön Kertész Ákost nemkívánatos személlyé nyilvánítva, mert így legalább nem kell a Cipőkhöz letérni a Duna-partra, ott hullafáradtan ácsorogni, az összeesés határán illedelmesen hallgatni a szokásos verbálpettingeléseket jó egy órán keresztül, majd visszamenni a Jászai tér felé vezető útvonalra. Nem is értem a Menet szervezőit, miért mentek bele először ebbe a Duna-parti performanszon való megjelenésbe, azzal ámítva magukat, hogy majd ott pihennek egy órácskát, hiszen le se lehet ülni sehova. Márpedig egy órát ácsorogni 16 kilométer után azért elég durva dolog, pláne ha még az időjárás is ellenséges lesz. Ez felelőtlenség volt a Menet szervezői részéről, még akkor is, ha várhatóan az egész távot csak néhányan fogják megtenni. De ezt a kis balfogást jóvátette a Magyar Nők Szövetsége, és az addigra minden bizonnyal már rémesen elfáradó távgyaloglókat mentesítette az egy órás megpróbáltatástól. Ezért köszönet illeti az amúgy általam se ismert Magyar Nők Szövetségét. A botrányukkal meg csak maguknak ártottak, de hát ez az ő egyéni szociális problémájuk. (És persze a szervezőt támogató MAZSIHISZ-re is árnyék vetül, de eddig nem hallottam, hogy megszólaltak volna az ügyben. Mintha nem éreznék, hogy bármiféle probléma lenne. De hát ez is az ő dolguk. Nem tartozik ránk, mi csak menetelünk.)

Azt hiszem, most is kihívom a sorsot: és megpróbálom végiggyalogolni a 17 kilométert. Három a magyar igazság, és ha már kétszer sikerült, akkor most miért ne? Egy őrült országban csak őrültségeket érdemes csinálni.

És az emberi természet oly bután van összefércelve, hogy a legreménytelenebb helyzetben is képes mondani, a balga:

….de hisz lehet talán még!

________________________________

Ha valami véletlen csoda folytán érdekelne a 2011-es Radnóti Menet, Kedves Olvasóm, akkor a Kohányi Társaság Facebook oldalán (amely – nagyon helyesen – web-nyitott, azaz regisztráció és bejelentkezés nélkül is olvasható) minden információ megtalálható (Talán még több is :-)) : http://www.facebook.com/event.php?eid=166080320152231