eVitae

Nem mondhatom el senkinek

Kategória archívok: Idegen tollak

Azonos-e a rendszer elutasítása annak bojkottjával?

Izgalmas kérdéseket feszeget Kálmán László a Vasárnapi Hírek április 20-i számában megjelent cikkében (Az a bizonyos összefogás), amelyben az elmúlt négy év demokratikus ellenzéki politikáját elemzi. A cikkben többek között a következőket írja:

„Hasonlóan fatális volt az, hogy teljesen elmaradtak a cél megfogalmazásának nem nyelvi eszközei: az elemi felháborodás és a teljes bojkott. Még ha az ellenzék egyes politikusai gondolhatták is azt, hogy „a nemzeti együttműködés rendszerében” elérhetnek valamiféle részleges sikert (nagy butaság lett volna, de tegyük fel), akkor sem lett volna szabad ennek megfelelően viselkedniük. Az Orbán-rendszer kiépítésének valamelyik szimbolikus pillanatában, például az „Alaptörvény” elfogadásának pillanatában vagy más hasonló esemény alkalmából ki kellett volna vonulniuk a parlamentből, és nyíltan meghirdetni azt, amit amúgy a vak is látott: a harc a politika eszközeivel nem folytatható. Mivel ez elmaradt, előre hiteltelenné tették, hogy később ne kormány-, hanem rendszerkritikát gyakoroljanak: azt az üzenetet küldték, hogy ebben a négy évben (és a választásokon) szokásos demokratikus versengés zajlik.”

A bojkottot (a rendszer, a parlament, illetve a választások bojkottját) sokan követelték és követelik ma is. Számtalan alkalommal megtette ezt Bartus László (például az április 6-i választás előestéjén is), de sokan mások is figyelmeztettek arra, hogy a rendszer elutasításából logikusan annak bojkottja következik, a rendszer által megszabott keretek közt lefolytatott választással pedig a rendszert legitimáljuk. Aligha vitatható ennek az okfejtésnek logikus és elvszerű volta. De vajon érvényesíthető-e ez az elv a gyakorlatban, illetve volt-e reális esély arra az elmúlt négy évben, hogy a demokratikus ellenzék a bojkott fegyverét fordítsa szembe az önkényuralommal? Ahhoz, hogy a kérdést megválaszoljuk, érdemes röviden áttekinteni a 2010-es országgyűlési választás óta eltelt időszakot. Meddig volt legális és meddig volt legitim a rendszer, milyen mértékben tekinthetők legálisaknak a 2010 tavasza óta lefolytatott választások? [Tovább is van… / More…]

Vissza Ázsiába

Magyarország: “itt felejtett középkor”. Ki hinné, hogy 110 év múlva kb. ugyanott tart az ország, mint amikor Ady Endre fakadt ki az akkori magyar politikai kupleráj miatt a “Menjünk vissza Ázsiába” c., a Nagyváradi Naplóban 1902. január 31-én megjelent írásában. Magyarul az elektronikus könyvtárban elolvasható: http://mek.oszk.hu/05500/05551/html/adypr0183.html

Khm. Már hallom is napjaink nácijainak ítéletét: Ady Endre idegenszívű, magyarellenes, hazaáruló, meg ilyesmi.

Nem lehet eléggé megköszönni S.Balogh Évának, hogy Ady háborgásait az angolul értők (vagyis a nagyvilág) számára is elérhetővé tette, a múlt és jelenkori magyar politikai mocsárról szóló, rendkívül tartalmas tudósításai keretében.

Endre Ady: “Let us go back to Asia” (1902), https://hungarianspectrum.wordpress.com/2013/03/24/endre-ady-let-us-go-back-to-asia-1902/

Many thanks to Eva S. Balogh for her great work.

Hungarian Spectrum

A friend called my attention to an article written by Endre Ady, the great Hungarian poet, in 1902. For those of you not familiar with Ady’s work, I ought say a few words about him. He came from an impoverished Calvinist petty noble family. The house he was born in was no different from those of the Romanian and Hungarian peasants in Érmindszent, today called Adyfalva in Hungarian and Ady Endre in Romanian. After he studied law for a while in Debrecen he became a journalist, but he left the city soon after. The town later became the symbol of backwardness in his poetry. He moved to Nagyvárad (Oradea) which in those days was considered to be a small but lively cultural center. I might add that Nagyvárad in those days had a very large Jewish population. About 15,000 out of the total population of 60,000. It was here that…

View original post 996 további szó

A család cselédje

—–

http://www.blogher.com/most-women-would-rather-divorce-be-housewifeeVitae, aki vendégszerzőként blogjába befogadott, érdekes írást(1) tett közzé néhány nappal ezelőtt. Arról szól az írás, hogy tulajdonképpen sokkal tisztességesebb lenne a társadalom részéről, ha az évnek azt az egyetlen napját, amikor mi, férfiak a nőket – úgymond – ünnepeljük és köszöntjük, nem nőnapnak, hanem cselédnapnak neveznénk, hiszen a társadalom az év összes többi napján szinte kizárólag ezt a szerepet szánja a nőknek. Igaz ez a munkahelyen, a politikában, de mindenekelőtt és elsősorban a családban. Vagyis – mondja joggal eVitae – a nő nem más, mint a család cselédje.

Nem tudom, feltűnt-e már az olvasónak a “cseléd” és a “család” szavak hasonlósága. Nem is igényel sok kutakodást, hogy kiderítsük: nem véletlen az összecsengés; a két szó ugyanarról a tőről fakad.(2) A régi szláv nyelvekben volt ugyanis egy “e”-hez hasonló orrhang, a nazális e (a lengyelben a mai napig megmaradt, és “ę” betűvel jelölik). Ez később egyes nyelvekben, így az oroszban is “ja”-ra (“я”) módosult. A “rend” szavunkban az “e” nazális, ezt nyilván egy régi szláv nyelvből vettük át. Az oroszban ez a szó “ряд” formában szerepel. Az “öt” ógörögül “πεντα”; ebből lett (nyilván egy régi szláv nyelv közvetítésével) a “péntek” szavunk (a hét ötödik napja; itt is megjelenik a nazális “e”), oroszul azonban az “öt” “пять”, a “péntek” pedig “пятница”. A “köszönöm” szót szomszédaink nyelvein szinte mindenki ismeri: lengyelül “dziękuję”, szlovákul pedig “ďakujem”, és még sok hasonló példát lehetne hozni. A régi szláv szó feltehetően valahogy úgy hangzott, hogy “cselend”, ebből lett nálunk a “cseléd”, az oroszban pedig a “ház körüli szolga, cseléd” jelentésű “челядь”.(3) De – milyen árulkodó – a “челядь” szó nem hím- hanem nőnemű (a “ь” lágyjelre végződő főnevek az oroszban egyaránt lehetnek hím- és nőneműek). A magyar azonban később még egyszer átvette ugyanezt a szót, de akkor már olyan állapotában, hogy megtörtént a “nazális e” átalakulása a “ja” hangra: ebből lett a “család” szavunk (a magyar nyelv nem szereti a vegyes hangrendű szavakat). A jelentésváltozás persze végül is érthető: a nagycsaládokhoz a cselédek is hozzátartoztak, a háztartási munkát pedig szinte kizárólag a női cselédek végezték (akinek cselédre nem futotta, annak ott volt a feleség, az anya, a húg, a nagynéni).

Teljesen korrekt dolog tehát a nőnapot a “cselédnap” szóval illetni. De ha eVitae helyette “családnap”-ot írt volna, az új keresztény nemzeti kurzustól akár egy jó pontot is kaphatott volna: a kurzus urai úgy gondolják, hogy a nőknek szinte minden feladata a családon belül van (szülés, háztartás, gyereknevelés, stb.) eVitae azonban “cselédnap”-ot írt, így aztán sok-sok rossz pontra számíthat. Pedig hát – mint látjuk – a család és a cseléd lényegében ugyanaz.

————————- FOOT ———————

Források:
(1) Cselédnap: https://evitae.wordpress.com/2013/03/08/cselednap/
(2) Magyar etimológiai nagyszótár (Tótfalusi István); Család: http://www.szokincshalo.hu/szotar/?qbetu=c&qsearch=&qdetail=1598
(3) ПоискСлов.com: http://poiskslov.com/word/%D1%87%D0%B5%D0%BB%D1%8F%D0%B4%D1%8C/
(4) A fotó forráshelye: http://www.blogher.com/most-women-would-rather-divorce-be-housewife

————–

Kapcsolódó postok:

Összebútoroztam

Nem jó az embernek egyedül lenni” – szól az írás imigyen(1).
Ezzel, ebben a formában én ugyan vitába tudnék szállni alaposan, ha most ez lenne a fő témája e postnak. De mert mást akarok itt és most megosztani Véled, Kedves Olvasóm, ezért most ebbe nem megyek bele. Nagyon. Csak annyit jegyzek meg, hogy egyedül lenni jó. A szabadságnak egy igen felső fokát élvezhetjük az egyedüllét formájában.

Az egyre sűrűsödő világban ugyan hol lehetünk egyedül? Egy kis nyugalmat, csendet ugyan hol találhatunk? A wécében. Jó esetben.

Egy filmben pedig elhangzott egy, számomra emlékezetes mondat: “az egyedüllétben van valami méltóság(2). Hát bizony, ebben van igazság. Én pl. szeretem a magányt. Még akkor is, ha egyedül vagyok. (A magány és az egyedüllét definíciójába most szintén nem megyek bele. Nagyon.)

Please come inUgyanakkor el kell fogadnunk tényként, hogy egységben az erő(3), ami alatt olyasmi (is) értendő, hogy egységnyi idő alatt több ember mégis csak többet, eredményesebben tud tenni, mint egy. Bár ez is csak akkor igaz, ha az a több ember képes egymással együttműködni az adott cél  érdekében, és ehhez pluszként bejönnek olyan koordinációs-szervezési tennivalók, amik egyedül nem lennének. Tehát itt is elmondhatjuk: mindennek van előnye is, hátránya is.

Tulajdonképpen csak azt akarom mondani, hogy immár (szerencsére / sajnos) nem vagyok egyedül. Lehet, hogy már észre is vetted, Kedves Olvasóm: összebútoroztam egy szerzőtárssal, és immár a blogom kétszerzős. És a szerzőtársnak már az első cikke szép sikert ért el. Szebbet, mint eddig az enyéim. Hát istenem, előfordulhat,  hogy valaki jobb nálam. Egyszer 😀 .

Mindenesetre ez nem veszi kedvemet attól, hogy nyitott legyek újabb szerzőtársak befogadására. A blogomba befogadott szerzőtársak – hogy még otthonosabban érezhessék magukat – cikkei számára egy külön kategóriát is nyitottam: Idegen tollak. Főleg rajzolni tudó  (hivatásos, vagy amatőr grafikus, vagy ilyesmi) szerzőtársra van olthatatlan vágyam. Sajnos zsenge rajzolói képességem még ifjúkoromban elsorvadt (nem kellett volna hagyni), és most nagyon hiányzik. Próbálom ezt az űrt egyelőre a Google segítségével talált e-rajzokkal betölteni, de egyrészt nem szeretek idegen tollakkal ékeskedni, másrészt soha nem találom pontosan azt, amire szükségem lenne, harmadrészt általában nem könnyű megállapítani, hogy nem sértek-e meg szerzői jogokat. Ezért legalább mindig megadom a forrást, ahonnan “kölcsönveszem” őket.

Ezúton is tudatom az erre vetődő Kedves Olvasókkal: várom azon jól, gyorsan rajzoló “munkatársak” jelentkezését, akik esetenként, az elképzelésem alapján rajzolnának a postjaimhoz kis egyszerű, de sokatmondó karikatúrákat. Cserébe felkínálom a blog felületét, hogy a rajzoló társ népszerűsíthesse magát és munkáit itt is, akár egy oldaldobozban, de akár társszerzőként, rendszeres postok formájában. Kérlek, Kedves Olvasóm, segíts ilyen nettárs(ak) felkutatásában. Ha esetleg épp nem Te vagy az Igazi. Köszönöm.

______________________________________________________

(1) 1 Móz. 2,18.23 “És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt …http://www.freeweb.hu/ateizmus/ellent.html
(2) Elhangzott a Facérok (Singles, 1992) c. amerikai filmben (írta-rendezte: Cameron Crowe), Bridget Fonda (Janet Livermore) szájából. Angolul: “Being alone: there’s a certain dignity to it.http://en.wikiquote.org/wiki/Singles_%281992_film%29

[http://youtu.be/lo_6fbMDyrc]

(3) FR: L’union fait la force; NL: Eendracht maakt macht ; DE:Einigkeit gibt Stärke;  GE: ძალა ერთობაშია!  http://hu.wikipedia.org/wiki/Nemzeti_mott%C3%B3k_list%C3%A1ja

(4) A rajzot innen kölcsönöztem, köszönet érte: http://satisfiedbuddhist.blogspot.com/2010/11/open-door-for-others.html

Náci himnusz Magyarországon

Néhány gondolat a német himnusz ürügyén(1)

A szegedi botrányos eset kapcsán legtöbben azzal foglalkoznak, hogy véletlenül vagy szándékosan játszották-e a kenu-világbajnokságon a német himnusz náci változatát. Sajnos számos jel mutat arra, hogy az utóbbi történt, de most nem erről szeretnék írni. Hanem magáról a német himnuszról, illetve a német himnusz történetéről, mert az is nagyon tanulságos. Leginkább emlékezetből írok; inkább csak a versidézeteknek nézek utána. Ha valahol tévednék, örömmel veszem, ha az olvasó korrigálni fog. Akármelyik nép vagy nemzet nevében, mert lesz itt nemcsak német, de osztrák, magyar, horvát és ki tudja még, hányféle egyéb vonatkozás.

A német himnusz szövege, a Deutschlandlied, vagy Lied der Deutschen (a németek éneke) August Heinrich Hoffmann von Fallersleben alkotása, aki azt 1841-ben, az akkoriban egyébként brit fennhatóság alá tartozó Helgoland szigetén írta. Germanisztikával foglalkozó egyetemi tanár és megveszekedett német nacionalista volt, aki öregkorában explicit gyűlöletbeszédeket fogalmazott a franciák ellen. Nyelvészként megállta a helyét, de a német irodalomnak kevés nála jelentéktelenebb alakja van. A Deutschlandlied mellett leginkább gyermekversei maradtak fenn; a német gyerekek ma is kívülről fújják és éneklik az Alle Vögel sind schon da (Itt van már minden madár) kezdetű örökbecsűt. Olyan, mintha a magyar himnuszt nem Kölcsey, hanem – dehogy akarom én emlékét bántani; Isten nyugosztalja – Pósa Lajos, Az én újságom boldogult szerkesztője írta volna. A Deutschlandlied első versszaka:

Deutschland, Deutschland über alles,
Über alles in der Welt,
Wenn es stets zu Schutz und Trutze
Brüderlich zusammenhält,
Von der Maas bis an die Memel,
Von der Etsch bis an den Belt –
Deutschland, Deutschland über alles,
Über alles in der Welt!

A probléma az első két sorral van, amelyek magyarul ennyit tesznek: “Németország, Németország mindenek felett, mindenek felett a világon.” Ezt szövegkörnyezetéből kiragadva úgy is érthetjük – és a náci értelmezés valóban ez is volt -, hogy Németországnak joga van arra, hogy az egész világ ura legyen. Elolvasva azonban az egész első versszakot, világos, hogy Hoffmann von Fallersleben – aki ettől függetlenül egy utolsó szemét nacionalista volt – nem ezt akarta mondani, hanem azt, hogy számára (vagy hogy egy igaz német számára) Németország mindennél előbbre való. Nem feltétlenül más országokkal szemben, hanem Németország ügye bármilyen egyéb üggyel szemben. A 19. század közepén reálisan fel sem merülhetett, hogy – az akkor még igencsak széttagolt –  Németország maga alá rendelje az egész világot.

A nácik természetesen visszaéltek a Deutschlandlied első strófájával; tulajdonképpen ugyanazt követték el vele, mint a mi nyilasaink a történelmi árpádsávos zászlóval. Ezért 1945 után tisztességes német ember nem énekelhette az első versszakot. A többi versszakot azonban a németek többsége nem tudta kívülről (ugyan hányan tudják ma Magyarországon hibátlanul elmondani az egész Himnuszt?).

A megoldás végül 1952-ben Theodor Heuss köztársasági elnök és Konrad Adenauer kancellár közötti egyeztetésben született meg: Heuss – kissé kelletlenül, mert ő inkább egy teljesen új himnuszt szeretett volna – elfogadta Adenauernek azt a javaslatát, hogy az első helyett a harmadik versszak legyen a himnusz szövege. Úgy tartja a szóbeszéd (több német barátomtól hallottam, de a konkrét esetnek nem sikerült nyomára jutnom), hogy a botrány akkor tört ki, amikor ezt első ízben akarták alkalmazni egy köztársasági elnöki ünnepségen úgy, hogy a himnuszt a résztvevők énekelték volna. Kiderült ugyanis, hogy Heusson kívül szinte senki nem tudja kívülről a harmadik versszakot, amely imigyen hangzik:

Einigkeit und Recht und Freiheit
Für das deutsche Vaterland!
Danach lasst uns alle streben
Brüderlich mit Herz und Hand!
Einigkeit und Recht und Freiheit
Sind des Glückes Unterpfand –
Blüh im Glanze dieses Glückes,
Blühe, deutsches Vaterland!

Ezzel aztán tényleg nincs semmi baj; majdnem pontosan a liberális demokrácia alapvetése (Hoffmann von Fallersleben szélsőséges nacionalista létére liberális is volt; akkoriban ez a furcsa kombináció is létezett). Különösen érdekes az első sor: az “Einigkeit” jelentése “egyetértés”, “egység”, de akár “megegyezés” is – ugye milyen ismerősen csengenek a magyar fülnek napjainkban ezek a szavak? A “Recht” jelentése “jog”, a “Freiheit”-é “szabadság”. Figyelemre méltó, hogy mivé torzult fél évszázad folyamán a francia forradalom jelszava, a “Liberté, egalité, fraternité” (szabadság, egyenlőség, testvériség). Szabadság? Na jó, legyünk szabadok. Egyenlőség? Á, dehogyis vagyunk egyenlőek, viszont majd meg fogunk egyezni (ma Magyarországon azt mondanánk, majd nemzeti együttműködünk). Testvériség, szolidaritás? Ugyan már, ha az elesett, a rászoruló követelne, vagy akár csak kérne valamit, majd találkozunk a bíróságon, és vitánkat eldönti a jog. Nem adok én semmit a testvéremnek, amire nem kényszerít a törvény.

No persze, a frankfurti Paulskirche 1848-as “forradalma” még gyenge utánzata se volt az 1789-es francia forradalomnak. Csakhogy a mai németek ennek tudatában is vannak. Ha valaki elvetődik Frankfurtba, feltétlenül nézze meg a Paulskirchét. Nem műemlékként vagy építészeti alkotásként, mert úgy semmi különös, hanem belülről, az 1848-as forradalom múzeumaként. A falakon freskószerűen láthatók az 1848-as forradalom alakjai. Mintha nálunk Kossuthot, Petőfit vagy Vasvárit ábrázolnák. De nem ám abban a hazug, idealizált, patetikus formában, ahogyan nálunk a márciusi ifjakat szokták megjelenteni (Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőjén – fel se mert volna állni oda, hiszen állítólag tériszonya volt; hazudik az emléktábla, tanúk bizonyítják, hogy Egressy Gábor szavalta ott a Nemzeti Dalt). Hanem hihetetlen öngúnnyal (amelyből árad az 1848-as német forradalom tulajdonképpeni jelentéktelenségének és mesterkéltségének elismerése), de mégis szeretettel (kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk). Ha majd egyszer nálunk meri valaki így ábrázolni úgynevezett nemzeti hőseinket, és attól nem tör ki azonnal botrány, az illető nem lesz idegenszívű és hazaáruló, akkor fogunk megérkezni Európába. (Továbbá akkor, ha majd mindenki magától jobbra áll a metró mozgólépcsőjén, de ez már egy másik történet.)

Visszatérve a német himnuszra, annak persze dallama is van. Amit nem kisebb zeneszerző, mint “a majdnem magyar” Joseph Haydn (akinek szülőhelye, Rohrau a Lajta nyugati partja közelében, néhány kilométerre az akkori osztrák-magyar határtól, úgy tíz kilométerre a Fertő tó északi csücskétől fekszik, és aki élete legaktívabb éveit Fertődön, az Esterházy-kastélyban töltötte) komponált 1797-ben egy horvát népdal alapján (a “horvát” itt nem feltétlenül mai értelemben vett horvátot, hanem a magyar-német nyelvi határ mentén szórványosan található szláv nyelvjárások valamelyikét jelenti). A népdal (“Vjutro rano se ja stanem” – “Korán reggel felkelek“) az akkori Nyugat-Magyarországról, Burgenlandból származik. A császárhimnusz eredeti szövege, amely mindvégig az Osztrák-Magyar Monarchia himnusza is volt:

Gott erhalte Franz, den Kaiser,
Unsern guten Kaiser Franz!
Lange lebe Franz, der Kaiser,
In des Glückes hellstem Glanz!
Ihm erblühen Lorbeerreiser,
Wo er geht, zum Ehrenkranz!
Gott erhalte Franz, den Kaiser,
Unsern guten Kaiser Franz!

(Isten tartsa meg Ferencet, a császárt, stb.; persze amikor új császár jött, a szövegen módosítottak.) Mindegyik változatnak több versszaka is volt; nagyon elgondolkoztató például az alábbi, 1849-ből (a magyar szabadságharc kegyetlen leverésének évéből!) származó strófa:

Deutsche, Ungarn und Dalmaten,
Slav’, Lombarde und Kroat,
Seien einig im Berathen
Und auch einig in der That!
Um dem Vaterland zu geben
Neuen Glanz und neuen Ruhm –
Mit vereinter Kraft erstreben
Wir ein mächtig Kaiserthum.

(Németek, magyarok, dalmátok, szlávok, lombardok és horvátok legyenek egységesek a tanácskozásban és legyenek egységesek a tettben is! Egyesült erővel törekszünk egy hatalmas császárságra, hogy a hazának új fényt és hírnevet adjunk.) A szeparatista nemzeti törekvéseket olykor brutálisan elnyomó monarchia bizony alapvetően liberális és antinacionalista volt, és – mint a császárhimnusznak, a néphimnusznak (Volkshymne), vagy még inkább népek himnuszának ez a versszaka is mutatja – megpróbált szembeszegülni a nacionalista nagynémet törekvésekkel, ezekkel éppen a multinacionális és multikulturális monarchia eszméjét szegezve szembe. Lássuk be, hogy a labancok utódai már akkor is sokkal haladóbbak, liberálisabbak és európaibbak voltak, mint a kurucokéi. De a nyakas magyar rendekkel II. József se bírt.

Hoffmann von Fallersleben, a nagynémet törekvések egyik zászlóvivője alighanem tudatosan írta a Deutschlandliedet úgy, hogy az Haydn zenéjére, a császárhimnuszra énekelhető legyen (1797-ben még létezett a Német-Római Birodalom; a császárhimnusz eredetileg nem az osztrák, hanem a német-római császár himnusza volt).

De van egy másik vers is, amely – véletlenül-e vagy se – szintén csaknem hibátlanul énekelhető Haydn zenéjére. Johannes R. Becher írta; az első versszaka:

Auferstanden aus Ruinen
Und der Zukunft zugewandt,
Laß uns dir zum Guten dienen,
Deutschland, einig Vaterland.
Alte Not gilt es zu zwingen,
Und wir zwingen sie vereint,
Denn es muß uns doch gelingen,
Daß die Sonne schön wie nie
Über Deutschland scheint.

Ismerős? Igen, az NDK himnusza volt, persze nem Haydn, hanem Hanns Eisler zenéjével. Aki ebben a szövegben bármi kivetni valót talál, az tökéletesen elfogult: “A romokból feltámadva és a jövőnek szentelve, hadd szolgáljunk téged a jó érdekében, Németország, egységes hazánk” stb.) Milyen szép gesztus is lett volna, ha 1990-ben az egységes Németország akként módosította volna himnuszát, hogy Haydn zenéjét és Hoffmann von Fallersleben Deutschlandliedjének harmadik versszakát megtartva, azt kiegészítik Johannes R. Becher versének első strófájával.

Volt is ilyen javaslat. De lesöpörték. Nem azért, mert Becher sztálinista volt. Valóban az volt, de attól még az NDK-himnusz szövegében semmi kifogásolnivalót nem lehetett találni. Hanem azért, mert 1990-ben sokan úgy gondolták, hogy az NDK-s hagyományt mindenestül kell megsemmisíteni. Pedig ha bölcsek lettek volna, onnan is lehetett volna értékeket átvenni. Talán nem is keveset. És szimbólumként akár a himnusz egy versszakát is.

De a bölcsesség csak a legritkább esetben a politikusok sajátja. Így van ez még Németországban is. A politikusok legtöbbje csak győzni akar. És a hatalmat megtartani. Az értékek nem számítanak.

Hát ennyi jutott eszembe a német himnuszról.
_______________________________________
(1) Idegen tollak: fenti írás teljes egészében egy kedves vendégszerzőmtől származik. Kérésemre hozzájárult ahhoz, hogy a blogomba befogadva gazdagíthassam vele a netközösséget.  Köszönet érte. eVitae.

%d blogger ezt kedveli: