eVitae

Nem mondhatom el senkinek

Azonos-e a rendszer elutasítása annak bojkottjával?

Izgalmas kérdéseket feszeget Kálmán László a Vasárnapi Hírek április 20-i számában megjelent cikkében (Az a bizonyos összefogás), amelyben az elmúlt négy év demokratikus ellenzéki politikáját elemzi. A cikkben többek között a következőket írja:

„Hasonlóan fatális volt az, hogy teljesen elmaradtak a cél megfogalmazásának nem nyelvi eszközei: az elemi felháborodás és a teljes bojkott. Még ha az ellenzék egyes politikusai gondolhatták is azt, hogy „a nemzeti együttműködés rendszerében” elérhetnek valamiféle részleges sikert (nagy butaság lett volna, de tegyük fel), akkor sem lett volna szabad ennek megfelelően viselkedniük. Az Orbán-rendszer kiépítésének valamelyik szimbolikus pillanatában, például az „Alaptörvény” elfogadásának pillanatában vagy más hasonló esemény alkalmából ki kellett volna vonulniuk a parlamentből, és nyíltan meghirdetni azt, amit amúgy a vak is látott: a harc a politika eszközeivel nem folytatható. Mivel ez elmaradt, előre hiteltelenné tették, hogy később ne kormány-, hanem rendszerkritikát gyakoroljanak: azt az üzenetet küldték, hogy ebben a négy évben (és a választásokon) szokásos demokratikus versengés zajlik.”

A bojkottot (a rendszer, a parlament, illetve a választások bojkottját) sokan követelték és követelik ma is. Számtalan alkalommal megtette ezt Bartus László (például az április 6-i választás előestéjén is), de sokan mások is figyelmeztettek arra, hogy a rendszer elutasításából logikusan annak bojkottja következik, a rendszer által megszabott keretek közt lefolytatott választással pedig a rendszert legitimáljuk. Aligha vitatható ennek az okfejtésnek logikus és elvszerű volta. De vajon érvényesíthető-e ez az elv a gyakorlatban, illetve volt-e reális esély arra az elmúlt négy évben, hogy a demokratikus ellenzék a bojkott fegyverét fordítsa szembe az önkényuralommal? Ahhoz, hogy a kérdést megválaszoljuk, érdemes röviden áttekinteni a 2010-es országgyűlési választás óta eltelt időszakot. Meddig volt legális és meddig volt legitim a rendszer, milyen mértékben tekinthetők legálisaknak a 2010 tavasza óta lefolytatott választások?

Tegyük most félre azt az egyébként jogos és fontos kérdést, hogy egyáltalán legálisnak (nem legitimnek!) tekinthető-e egy olyan választás (1994 óta valamennyi országgyűlési választás ilyen volt!), amelyen – az 1947-es párizsi békeszerződés megsértésével – náci párt is rész vehetett, mert sajnos egy demokratikus választást annak eredménye utólag mindig legitimál (ha nem is legalizál). A rendszer azonban legkésőbb az „Alaptörvény” kihirdetésétől, illetve annak hatályba léptetésétől fogva mindenképpen illegitim volt, mert Orbán nemcsak az Alkotmányt módosította (amire a kétharmad birtokában valóban lett volna felhatalmazása), de magát az alkotmányos rendet számolta fel. Sajnos április 6. óta ez az érv nem igazán áll meg, mert utólag ez a választás is legitimálta a rendszert. Most már csak arra hivatkozhatunk, hogy a választás valójában nem volt demokratikus, de miután részt vettünk benne (jobb híján magam is így tettem), lássuk be, hogy ez egy meglehetősen gyenge érv.

A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának elfogadása 2010. június 14-én, az „Alaptörvény” kihirdetése 2011. április 25-én, de legkésőbb annak hatályba léptetése 2012. január 1-jén lehettek volna azok a szimbolikus pillanatok, amikor a demokratikus ellenzéknek ki lehetett és ki kellett volna vonulnia a parlamentből azzal, hogy ebben a kutyakomédiában nem hajlandó részt venni. Természetesen az egész ellenzéknek kellett volna így tennie, mert néhány képviselő, vagy akár csak egy kis párt ilyen akciója nem sokat ért volna.

A NENY elfogadása 2010 júniusában váratlanul érte az ellenzéket (bár valami hasonló lépésre Orbán 2010. február 16-i kötcsei beszédének ismeretében számítaniuk kellett volna). Persze tiltakoztak a parlamentben, és ellene is szavaztak (még a Jobbik is így tett), de az egészet múló elmezavarnak tekintették. „Komoly” fellépés a NENY ellen már akkor is csak a parlamenten kívülről jött – gondoljunk Dániel Péter kaszinótojásos akciójára.

Létezik egy olyan városi legenda, hogy a Demokratikus Koalíció parlamenti képviselői már 2010-ben többször kivonultak a parlamentből, és hogy ez akkor az MSZP vezetésének rosszallását váltotta volna ki. A történet – bár nem teljesen alaptalan – ebben a formában mégsem igaz.

A DK 2010 októberében szerveződött meg az MSZP-n belül, annak platformjaként. Ebben az időszakban azonban nem történt semmi olyasmi, hogy a DK-s képviselők látványosan kivonultak volna a parlamentből. Erre már csak azért sem kerülhetett sor, mert akkoriban jó szerivel még azt sem lehetett mindig pontosan tudni, melyik MSZP-s frakciótag tagja a DK platformnak.

2011 februárjában indult meg a Szájer-féle alkotmányozás. Az MSZP-n belül ekkor vetődött fel először a bojkott gondolata, természetesen a DK platform részéről, de nem általában a parlamenti munkában, hanem csak az alkotmányozási folyamatban való részvételt illetően. Valóban voltak éles viták, de a DK-s képviselők (még mindig nem volt pontosan világos, hogy kik is azok!) ekkor sem vonultak ki külön a parlamentből; a vita végig a párton belül zajlott. Végül a DK érvényesíteni tudta álláspontját, és az egész MSZP (mint ahogyan az LMP is) bojkottálta az alkotmányozást. Mesterházy Attila ekkor még nagyon világosan tudott fogalmazni: 2011. március 15-én a Pilvax közben azt mondta, hogy „alkotmányos puccs zajlik”. Az „Alaptörvényt” ennek ellenére – nem is történhetett másként – 2011. április 18-án a parlament elfogadta, majd április 25-én a köztársasági elnök is aláírta. Az „ősbűnt” akkor követte el az MSZP (benne a DK) és az LMP, amikor ezek után visszakullogtak a parlamentbe. Ott kellett volna hagyniuk a puccsista rendszer látványpódiumát (és persze képviselői melegedőjét), és a politikát az utcára kellett volna kivinniük. Nem így történt; az MSZP-ben ettől fogva alkotmányos puccsról és a rendszer illegitim voltáról kizárólag a DK-ban esett szó, Mesterházy szeme előtt pedig 2011 nyarától kezdve a 2014-es választás megnyerhetőségének hamis ábrándja lebegett, mindent a szavazatmaximálásnak és saját, párton belüli hatalma megerősítésének rendelt alá, pártját pedig tudatosan populista irányba vitte el – hogy mekkora sikerrel, azt ma pontosan látjuk. A DK-nak ezek után nem maradt más választása, mint hogy önálló párttá váljék (utólag az is világos, hogy Gyurcsánynak ezt a lépést jóval előbb, már 2007-2008-ban meg kellett volna tennie, bár elismerem, hogy ebben a kérdésben akkoriban magam sem voltam ilyen határozott).

A DK 2011. október 22-én vált ki az MSZP-ből, de csak novemberben vált egyértelművé, hogy ki az a tíz képviselő, akik a DK-hoz tartoznak. A parlamentből való kivonulás azonban az ő körükben sem merült fel; ennek tíz képviselő esetében nem is lett volna sok értelme. A parlament bojkottja csak akkor lehetett volna hatásos, ha abban a DK mellett az MSZP és az LMP is részt vesz, de erre akkor már esély sem volt.

Az utolsó hatalmas lehetőséget a parlament bojkottjára 2012 januárjában, az „Alaptörvény” hatályba léptetésekor mulasztotta el a demokratikus ellenzék, pedig a 2012. január 2-i, az Opera előtt megrendezett látványos tüntetés lendülete erre kitűnő alkalmat adott volna. Az MSZP, a DK és az akkor már súlyos belső problémákkal küzdő LMP azonban úgy érezte, közeledik a ciklus második fele, amikor már – reflexből – a következő választásra kell koncentrálni. Pedig nagyon sokan felhívták a figyelmet arra, hogy a 2014-es választás valójában nem lesz demokratikus, és azt a demokratikus ellenzék, ha megfeszül, se tudja megnyerni (sajnos ugyanez vonatkozik a következő évek választásaira is). Nemcsak Bartus László, Kolláth György és sokan mások írtak és beszéltek erről folyamatosan, de 2012 júliusában még Debreczeni József, a DK alelnöke is felvetette, hogy a 2014-es választást esetleg bojkottálni kellene. Véleményével azonban kisebbségben maradt, és még csak azt sem lehet mondani, hogy alaptalanul: hasonlóan a parlament bojkottjához a választás bojkottjának is csak akkor lett volna értelme, ha abban a demokratikus ellenzék (de legalább is az MSZP és a DK) egységesen részt vesz.

A történet folytatására valamennyien emlékszünk. A 2012 ősze és 2013 ősze között időszak elvesztegetése (Bajnai potenciális pártok feletti miniszterelnök-jelöltként való megjelenésétől addig, hogy végül egy kis párt elnökeként hagyta magát bedarálni Mesterházytól) az egész demokratikus ellenzék megbocsáthatatlan bűne. Egyedül Bajnai 2012. október 23-án meghirdetett (vagy beszéde mögött sejthető) modellje adott volna valami halvány esélyt arra, hogy a Fideszt saját játékszabályai szerint mégis le lehet győzni. Ehhez azonban az MSZP-nek és főleg Mesterházynak kellett volna olyan bölcsességet mutatnia, amelyre képtelen volt, ugyanis ezzel a bölcsességgel nem rendelkezett.

Mivel az MSZP részéről a bojkott fel sem merült, nem volt más lehetőség, mint megpróbálni a reménytelent: egy MSZP által vezetett összefogással legyőzni a Fideszt. Az „Összefogáson” belül azonban már nyilván nem lehetett bojkottról beszélni, sőt mivel az Együtt-PM az alkotmányos puccsot és a rendszer illegitim voltát sem szerette emlegetni (nekik erre legalább elvi okaik voltak, míg az MSZP merő opportunizmusból vágta sutba ezt a narratívát), 2013 őszétől a DK sem hangsúlyozta, hogy az „Alaptörvény” és így az Orbán-rendszer eleve illegitim; ez utoljára 2013 szeptemberében hangzott el Vadai Ágnes szájából.

Többen még ekkor is a választás egyéni bojkottjára buzdítottak, ennek azonban – néhány ember saját lelkiismeretének megnyugtatásán túl – nem sok értelme lett volna, hiszen egy olyan választáson, amelyen mintegy 3 millió választópolgár egyszerűen „csak” nem vesz részt, néhány ezer vagy tízezer tudatos bojkottáló se nem oszt, se nem szoroz.

Mint ahogyan az elejtett kő sem esik felfelé, az ellenzék sem nyerte meg a választást, Orbán rendszerét viszont legitimálta. Elvben most még lenne egy lehetőség: a demokratikus ellenzék megválasztott képviselői megtehetnék azt, hogy megtagadják az eskü letételét az „Alaptörvényre”, majd kivonulnak a parlamentből, de ezt nyilvánvalóan nem fogják megtenni, mert most már egy olyan pályán vannak, amelynek logikája ezzel a lépéssel összeegyeztethetetlen. Az „Összefogás” egykori szövetségesei ma már ismét versenytársak, akik pozíciójukat akarják egymással szemben erősíteni a 2018-as választásokra sandítva. Még most sem akarják elhinni, hogy azokat sem lehet megnyerni. Orbán rendszere nem demokratikus választáson, hanem az utcán, parlamenten kívüli hatásokra fog összeomlani. Bízzunk benne, hogy erőszak nélkül.

A most következő időszakot az MSZP jelenlegi formájában aligha éli túl. Valódi ellenzék már nem tud lenni, legfeljebb csak „őfelsége ellenzéke”, rosszabb esetben a Jobbik valamiféle baloldali versenytársa. Az Együtt-PM még mindig képtelen önmagát artikulálni, ezért könnyen lehet, hogy hasonló sorsra jut, ráadásul ők kezdettől fogva az „Alaptörvény” fokozatos korrigálásával kívánták helyreállítani a demokráciát, ezért ők ebben az értelemben szintén konformisták. Az LMP pedig mindig is igazodott a rendszerhez, sőt egyes vezető politikusai még a Jobbikkal is hajlandók voltak együttműködni; náluk fel sem merül a rendszer alapjainak radikális tagadása. A mai pártok közül egyedül a DK-ban lehet meg még mindig az a potenciál, amely az Orbán-rendszer valódi ellenzékétől elvárható, ehhez azonban az szükséges, hogy a DK világosan elmondja, hogy pusztán technikai okokból vett részt és fog részt venni a választásokon, de az Orbán-rendszert továbbra is alkotmányos puccs által létrejöttnek, ezért törvénytelennek tartja, és célja az alkotmányos rend és az 1989-es Alkotmány helyreállítása.

Egy olyan helyzetben, amilyenben most vagyunk, természetesen elemeznünk kell az okokat, és önmagunkat vagy éppen kedvenc pártunkat sem menthetjük fel mindig. Ugyanakkor minden pillanatban az adott helyzetből kell kiindulnunk, amibe még az is belefér, hogy részt veszünk a következő választásokon is. De ezt csak úgy tehetjük meg, hogy folyamatosan hangoztatjuk: a rendszer illegitim, alkotmányellenes, és annak játékszabályait csak technikai kényszerből követjük, de azokat soha el nem fogadjuk. Nem fogadjuk el, mert eleve illegitimnek tartjuk az “Alaptörvényt” és így az egész rendszert is. Ad absurdum még az “Alaptörvényre” is fel lehet esküdni, ha utána lábunkkal dobbantunk, és az mondjuk: “eppur si muove” (mint ahogyan Galilei sohasem mondta).

A DK azonban – lévén tulajdonképpen polgári radikális párt – önmagában még így is kevés a fordulathoz. Ehhez az egész baloldalnak alapvetően át kell alakulnia, arról nem is beszélve, hogy végre meg kellene jelenniük a valódi, nyugat-európai értelemben vett konzervatív pártoknak is. Tartok tőle, hogy ez nem (vagy többségében nem) a jelenlegi pártok átalakulásával, hanem új mozgalmak létrejöttével fog lezajlani, akár több választási ciklus során is, egyrészt a gazdasági kényszer, másrészt a valódi liberális demokráciákra nyitott és azokról utazások során, az interneten, újságokban, biztos idegennyelvtudással tájékozódni képes új nemzedék nyomásának hatására. Lehet, hogy két, de az is lehet, hogy csak húsz év múlva. 1952-ben szinte senki nem sejtette 1956-ot, mint ahogyan 1985-ben sem Cristopher_Robin1989-et.

Addig pedig most már nyugodtan részt vehetünk Orbán minden választási komédiáján. Én bizony a Kádár-rendszerben is elmentem minden „választásra” és leadtam szavazatomat a Hazafias Népfront jelöltjeire. Mint ahogyan Micimackóban sem merült fel, hogy van a lépcsőn való közlekedésnek más módja is, mint az, hogy Róbert Gida a lábánál fogva húzza, a feje pedig a lépcsőfokokat veri, nekem se jutott eszembe, hogy ne szavazzak; az pedig, hogy ezzel egy tulajdonképpen illegitim rendszert legitimálok, végképp nem fordult meg a fejemben. Kellemes vasárnapi séta volt, szépen sütött a nap. Alighanem ebbe fog most ismét beleszokni országunk népe. Reméljük, hogy a nap is szépen fog sütni. Egy ideig. Amíg egyszer hirtelen ki nem tör majd a vihar.

4 responses to “Azonos-e a rendszer elutasítása annak bojkottjával?

  1. Katura Krisztina április 22, 2014 22:52

    “Nem mondhatom el senkinek” – de azért elmondom mindenkinek: hogy a cikk írójának több pontban igaza van.
    A NENY kötelező kifüggesztése s az abban foglaltak, miszerint a 2010-es győzelem ‘forradalom’ volt, s azt állítani, hogy a rendszerváltást követő húsz év politikája “lelki és gazdasági válságba” taszította hazánkat (amikor pénzügyi világválság volt) továbbá azt állítani, hogy 2010 áprilisában új társadalmi szerződés született, amelyben a magyarok egy új rendszer, a Nemzeti Együttműködés Rendszere megalapítása mellett döntöttek volna.
    – Hát ez egyszerűen hazugság.

    A politikai elit bénán szemlélte – amit Orbán (nyilvánvalóan nyolc év ellenzékben) kifundált – az új rendszert
    Az említett Dániel Péteren kívül, Gyurcsány Ferenc és a DK 2012. ápr.18-tól az Alkotmánybíroság előtt egy hetes blokádot szervezett – Orbán Viktor egyeduralma és a Fidesz önkénye ellen.

    A 2004-ben aláírt uniós csatlakozásunk minősíti a magyar demokrácia létét – azzal, hogy Orbán Viktor a 2010-es győzelmét forradalomnak minősítette, abban a pillanatban alkotmányos puccs, ill. ellenforradalmat hirdetett. Mert demokráciában csak ellenforradalom lehetséges.
    S ahhoz, hogy Magyarország vissza szerezze szabadságát, demokráciáját – történelmi ismeretekre hivatkozva – törvényszerű lesz majd a “vihar”😦

  2. eVitae április 22, 2014 08:51

    “a DK világosan elmondja, hogy pusztán technikai okokból vett részt” – kacc, kacc. Jó lenne, ha egy forrást kaphatnánk, ahol a “technikai okok” konkrétan meg lennének nevezve, már csak a világosság kedvéért is. Khm. Mert így az a szitu sejlik fel előttem, midőn egy kurva úgy magyarázkodik, hogy ő csak technikai okokból feküdt le egy nagyágyú kuncsaftnak.

    • Nagy Dénes Lajos április 22, 2014 11:20

      A technikai okról szól a cikk: azt próbáltam bemutatni, mi a következménye annak a ténynek, hogy a bojkott csak akkor működhetett volna, ha abban – természetesen a Jobbik kivételével – valamennyi ellenzéki párt részt vett volna. Ha a bojkottot csak egy kis párt hirdette volna meg, az a párt ugyan erkölcsileg tiszta maradhatott volna, de a bojkottot politikailag nem élte volna túl, öngyilkosságot követett volna el. Lehet persze erre azt mondani: “nem is lett volna baj, tűntek volna el mind”, csakhogy ugyanez lett volna igaz a helyükbe lépő új erőkre is (kivéve persze, ha azok Orbán kamupártjai lettek volna, amire – mint láttuk – igen jó esély lett volna).

      Igen, kutyaszorítóban vagyunk: erkölcsileg vitathatatlanul a bojkott lett volna a helyes lépés még egyedül egy kis párt esetében is, de ez politikailag csak akkor lett volna hatásos, ha amúgy is küszöbön állt volna a rendszer összeomlása, amiről viszont szó sem volt. A cikkben arra kerestem a választ, van-e olyan megoldás, amellyel egy párt akkor is tiszta tud maradni, ha kényszerből látszólag elfogadja a rendszer játékszabályait. Amit leírtam, nem nagy ötlet, de más megoldást egyelőre nem látok. Ezt az “eppur si muove” magatartást is nagyon nehéz, talán lehetetlen is lesz kommunikálni. De az a párt, amelyik legalább ezt nem teszi meg, bele fog simulni az Orbán-rendszerbe, majd egyszer vele együtt fog el is tűnni. Lehet, hogy elfogult vagyok, de én továbbra is egyedül a DK-ból nézem ki, hogy ezt a csapdát a fenti módon vagy talán másként el tudja kerülni.

      Hogy hasonlatodnál maradjunk, a helyzet nem annyira a kurva magyarázkodásához, mint inkább ahhoz a klasszikus történethez hasonlít, amikor a parkban sétáló házaspárt megtámadják, a férjet lefogják, az asszonyt pedig megerőszakolják. Amikor a támadók elmennek, a férj egy irdatlan pofont kever le feleségének. – “Hát ezt miért kaptam, nem láttad, hogy erőszak volt?” – “Jó, jó, erőszak volt, de azért lihegni talán mégsem kellett volna.” – Senkit nem szeretnék érdemtelenül mentegetni, de a DK-t lihegni még senki nem hallotta, míg ez a többi pártok közül nem mindegyikről mondható el; legalább egy-egy simogatást, kacsintást, bájmosolyt szinte az összes többi odavetett már az erőszaktevőnek. A bojkott minden körülmények között, morális alapon való követelése olyan, mintha minden megerőszakolt nőtől azt várnánk el, legyen öngyilkos. Kétségtelen ugyan, hogy a római Lukréciára – ha ugyan igaz volt a történet – még kétezer év után is emlékeznek, de hogy öngyilkosságával sem magának, sem családjának nem használt, az biztos.

      Vagy ha ragaszkodsz a kurva példájához, nincs azzal semmi baj, hiszen a szexmunkás is dolgozó; pénzt keres, mert meg szeretne élni (urambocsá még hozzátartozóit is el szeretné tartani). Amit én javaslok, az a becsületes kurva esete: ha már rákényszerültünk, hogy így tartsuk el magunkat, akkor ezt a tényt valljuk be nyíltan, és így még mindig hitelesen beszélhetünk arról, hogy milyen lenne az a világ, amelyben nem kellene kurvának állnunk. De úgy kurválkodni, hogy közben eljátsszuk a szűzlány szerepét, az a valódi tisztességtelenség.

      • eVitae április 23, 2014 14:41

        Kedves Dénes, egyelőre hálásan köszönöm a megtiszteltetést, hogy szerény e-lakomban tettél hitet a DK melletti állhatatos hűségedről; a DK párthivatalnokai helyett én köszönöm meg pártjuk promotálását és az értük megfogalmazott, kiadós védőbeszédet. Ha engem kérdeznél, azt mondanám: nem érdemelnek meg Téged. De ha nem, akkor is🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: