eVitae

Nem mondhatom el senkinek

Napi archívum: 2011-05-30

Omán

OmanEgy kedves barátom Ománban(1) járt, és érdekes dolgokat mesélt.

Fura dolog lehet egy sivatagban élni. Fura dolog lehet egy császárságban élni. Fura dolog lehet egy iszlám országban élni. A három együtt meg egészen különös lehet. Bár az élménybeszámoló szerint egészen rendben vannak a dolgok, tán még európaibbak az európaiaknál. (Mondjuk napjaink Magyarországához képest nem is nehéz.) Persze két fontos feltétel biztosítja ennek lehetőségét: az olajkincs nyújtotta gazdagság, és a felvilágosult, haladó szellemű, bölcs szultán.

Ezért aztán nincsenek is pártok – ó, boldog ország! Nem esik martalékává a hatalomért acsarogva egymás torkának ugró, semmi mással nem törődő pártpolitikusoknak. De hát ez törékeny boldogság, mert bármikor jöhet (ahogy volt is) egy másik szultán, amelyik inkább diktátori, zsarnoki, önkényi hajlamait követve a hatalmával visszaél. De úgy tűnik, hasonló eset  európai demokráciában is vígan bekövetkezhet. Úgyhogy a Földlakók számára nincs (üdvözítő) megoldás.

OmanÉn a nők helyzete miatt vagyok ambivalens egy iszlám országgal kapcsolatban, bár ennek is több vetülete van, mert a Wikipedia szerint momentán három(!) női minisztere is van Ománnak, ami pl. Magyarország elé fényévnyi távolságra helyezi. Különösen, ha Nemzetvezető Orbán Felség fénysebességgel vezeti az országot visszafelé a múltba.

Hiába szabadok a nők az öltözködés tekintetében, ha lényegében ki vannak zárva a közéletből. Bármennyire is ösztökéli Omanlázadó természetemet egy (számomra értelmetlen) öltözködési szabály, mely a nőket lepedőkbe kényszeríti, de talán képes lennék kompromisszumra, ha a társadalmi élet döntéshozói közé fogadnának.

Bár lepedőügyben – a fotók és a beszámoló – tanúsága szerint majdnem egyenjogúság van: a férfiak is lepedőben járnak. De mégis van egy nagy különbség: természetesen valamikor a kezdetekben a férfiak nagyon ravaszul maguknak a fehér lepedőt, a nőknek pedig a feketét rendelték viseletnek. Hadd főjenek csak a nők a 40-50 fokban a fekete lepel alatt, miközben nyilván éjt nappallá téve folyamatosan mossák uraik fehér lepleit, hogy azok minden nap ragyogó tisztát vehessenek fel. (A beszámoló szerint azonban lassan, de észrevehetően a szigorú öltözködési szabályok már elkezdtek lazulni.)

Mindent összevetve: a világgá-menési listámra Ománt nem veszem fel.

Egyelőre.

__________________________
(1) A Wikipédiából is sokat megtudhatunk róla, bár a magyar változat eléggé a kezdetlegesség és pontatlanság stádiumában van: http://hu.wikipedia.org/wiki/Om%C3%A1n
Angolul tudóknak inkább a teljesebb tartalmú angol oldalt ajánlom: http://en.wikipedia.org/wiki/Oman

HVG – egy kapcsolat vége

Hosszú, tartós kapcsolat volt. Talán tíz éve is van már, hogy léterjött a kötelék. Kedveltem őt. Intellektuális örömöket adott.

De hát semmi sem tart örökké. Minden kapcsolatnak vége szakad egyszer. Az utolsó időkben már nem volt időm olvasni. Csak megjelöltem a címeket, hogy majd ezt vagy azt elolvasom, majd később, valamikor. De hát lehetetlenségre vállalkoztam, annyira sok és tömény a tartalom, hogy napi robot (munka, család)  mellett lehetetlen a heti adagokat mind elolvasni. És más irányokból is egyre több információ, olvasni, nézni, hallgatni való zúdul ma már az ember nyakába, hogy szinte leteperi.

Aztán, 2010-ben már nem volt kedvem olvasni. Semmit. Se nézni, se hallgatni. Megfogadtam, többé igyekszem mellőzni a  magyar médiát,  nem érdekel többé semmi, ami magyarországi. Amelyik ország hagyta magát hanyatt dönteni egy útszélien durva, a kirekesztés és gyűlölet politikáját 2002-ben nyíltan meghirdető, és azt nyolc éven át az újfasisztákkal munkamegosztásban magas szintre emelő, diktatórikus, az országot évtizedekkel, talán évszázadokkal a múltba visszafordító  politikai szervezet által, annak az országnak kényszerűségből, adminisztratíve lehetek állampolgára, kényszerűségből érdekelhetnek a napi életvitelhez nélkülözhetetlen dolgok, de magyar sajtó- és kulturális termékek nélkül tudok élni. Sőt, egészséges, mert egyébként nem győznék annyit enni, mint amennyit hánynom kellene mindattól, amit olvasok, hallok, látok.

És média nélkül is tudom, hogy mi folyik az országban, mint ahogy nyolc éven át is pontosan tudhatta, aki csak egy kicsit is nyitott szemmel és fülekkel járt-kelt. 2010 áprilisa óta egyetlen média se tud semmi olyat írni, mondani, mutatni, ami újdonság lehetne, amiről ne lehetett volna előre tudni, hogy meg fog történni. Hát akkor miért is fizetnék olyan “hírért”, amit már ismerek.

Másrészt hogyan is érdekelne bármely sajtótermék, hiszen a fent említett politikai erő kizárólagos felügyelete alatt van immár a teljes magyar média. Miért érdekelne bármi is, ami csakis az illegitim Fidesz teljhatalom engedélyével, jóváhagyásával, a tőle való félelemben jelenhet csak meg? A sajtó szabadsága már 2002 óta elveszőben volt (elsősorban maguk a médiamunkások hagyták odaveszni), mára csak beteljesedett. Csak az és csak úgy jelenhet meg, ami a Fidesz kedvére van. Ki kíváncsi ennyi Fidesz szócsőre? Abból egy is sok. Eddig is problémáim voltak a sajtó hitelességével (nem csak jobbról, de balról is), de most legfeljebb a pontos idő az, amit elhihetek. Bár ki tudja.

HVG: ilyen volt

Ilyen volt

HVG: ilyen lett

Ilyen lett

Ha mindez nem lenne elég, a HVG 2010 szeptemberében ismét külalakot váltott(*). Egyébként is utálom ezt a mai folytonos külalakváltoztató mániát, amikor is a külső fontosabb, mint a tartalom. Utálom, ha 1-3 évente átrendezik a rovatokat, átvariálják a szerkezetet, a rendszert, és újra kell tanulni, hogy mit hol találok meg. A HVG legutóbb 2006-ról 2007-re virradóra szabta át magát, már akkor is hezitáltam, hogy lemondjam-e. Az addigi szerkezet, borító sokkal jobban tetszett. Aztán valamennyire, kényszerűségből megbarátkoztam az új fazonnal. De a hab a tortán: 2010 őszén – csodák csodája – narancs színbe öltöztették. Ezzel a maradék bizonytalanságom is eltűnt.

Így aztán, alig vártam, hogy lejárjon az előfizetésem, és lőn: jó pár hónapja a HVG-vel is megtörtént a végleges szakítás. Igen ám, csakhogy a HVG nem igazán akart beletörődni az elvesztésembe, elkezdett levelekkel bombázni, hogy talán elfeledkeztem befizetni a pénzt, aztán meg hogy ugyan miért hagytam el őket, aztán meg hogy nem akarom-e őket mégis. Most pár napja ismét jelentkezett, egy kérdőívet is küldött, amelyben mindenféle kérdések vannak. Általában se szeretem a kérdőíveket. (A drága Fidesz féle mélynemzeti látványkérdőívek akkor miért is nyernék el kegyeimet?)

Utálom a kérdésekre előregyártott, manipulatív ízű válasz-variánsokat, melyek közül csak választani lehet. Hát most gondolj bele, Kedves Olvasóm, mindez a fenti problémám a kérdőívnek ugyan melyik rovatába lehetne begyömöszölhető?

Így aztán nincs más, mint hogy röviden csak annyit mondok: nem kedvelem a narancs színt.

________________________________
(1) A HVG hetilap archívumának oldalán szépen át lehet tekinteni a HVG borítójának a színváltozásait (is): http://hvg.hu/hetilap/archive

Csak merem remélni, hogy a HVG egyik nagy értéke továbbra is megmarad: a fantasztikusan elmés feliratok, címek, borítólap-képek.

Ragacsos post

Talán nem veszed észre, Kedves Olvasóm, ezért így explicite is jelzem: öles léptekkel hatolok a WP egyre mélyebb bugyraiba befelé. Egy újabb WP-hasznosságra derült világosság, melyet korábban még tudatlanságom jótékony homálya lepett. És mert úgy vélem, hogy a tudatlanság csak akkor szégyen, ha nincs is szándékunk kilépni ebből az állapotból, hát tudatlanságomat meg is osztottam az e-világgal: WP kínok 1.

Nos, immár tudom, hogy miért piros a post címe. Sőt, figyelmes szemlélőként azt is észrevehetjük, hogy egyéb tulajdonságok tekintetében is más, mint a többi: háttérszín és keret(*). Az ilyen postok a nyitó oldalra, annak is az elejére vannak “ragasztva”. Ez egy hasznos lehetőség: ha valamelyik szövegünket tartósan szem előtt akarjun hagyni, akkor ellátjuk a postot egy ragacsos (sticky) opcióval.

Pl. ha egy általános tájékoztatót, útmutatót, vagy egy felhívást egy közelgő eseményre kiragaszthatunk egyszerűen a nyitóoldal tetejére. Sőt, akárhányat is megenged a WP. Egyéb blogszolgáltatóknál ez csak a post publikálási dátumának “meghekkelésével”  oldható meg. Sajnos azonban itt a WP-nél is lehet némi töke a menyasszonynak: ha a sablon gyártója szépséghibákat hagy a ragacsos post stílusleírásában. Mint esetemben a zBench sablon a jobbszélen a távolságtartással nem törődik. Ezért nem elég a ragacsos gombot beklikkelnem, hanem még be kell a postba (a forráskódba) rakni egy ilyesmit is:

<div style="padding-right: 10px;" align="justify">

_____________________________
(*) Hogy az ilyen odaragasztott post hogy néz ki, az természetesen a blog-sablontól (WP-ben angolul: Theme) függ, melyet egy WP-készletből választhatunk. Ez a készlet elég sok előregyártott sablont tartalmaz, amely között alig lehet találni olyat, ami az én kényes ízlésemnek megfelel. És a végül kiválasztott sablont is szeretném még testreszabni, de ennek lehetősége sajnos nem része az ingyenes WP csomagnak. (A sablon nem biztos, hogy a legjobb elnevezés a “theme”-re, mert több mindenre is használják, de egyelőre nem jut eszembe pontosabb megfelelője.)

%d blogger ezt szereti: